«Egyszerűen máshol kell lennem» — mondta Eszter hidegen
Ártatlan remények brutálisan elárult, szívbemarkoló igazság.
Balázs kitárta az ajtót. A lépcsőház félhomályában Eszter állt – elhagyatottnak, megtörtnek tűnt. És mégis idegennek. Ezt az érzést az első pillanatban felismerte.
Különös fintora a sorsnak: erre a találkozásra csaknem két esztendeje várt. Éjszakánként újra és újra lejátszódott benne a jelenet: fordul a kulcs a zárban, és a küszöbön ott áll a nő, akit mindennél jobban szeretett, akire a leginkább vágyott.
Számtalanszor elképzelte, mit mond majd neki, és ő hogyan felel. Fejben megírta Eszter mentegetőzését, a magyarázatokat, amelyek talán enyhíthetnék a történteket. Türelmetlenül várta, miközben képtelen volt felfogni, hogyan tehette ezt velük.
Eszter egyik napról a másikra elhagyta Balázst. És vele együtt az ötéves Lillát is.
Egyetlen telefonhívás volt az egész. Közölte, hogy nem tér haza.
– Ne keress, Balázs, és ne aggódj fölöslegesen – mondta akkor. – Nem tűntem el, és nem esett bajom. Egyszerűen máshol kell lennem, egy másik ember mellett. Ez létkérdés mindkettőnknek. A kislányt sajnálom, hiányozni fogok neki. Talán rosszkor született… Nyugtasd meg, te tudod, hogyan kell. Találj ki valamit rólam. És bocsáss meg, ha képes vagy rá.
Balázs először azt hitte, ízléstelen tréfa az egész. Mintha egy rossz film jelenete csöppent volna az életébe. Biztos volt benne, hogy Eszter csak meggondolatlanul beszélt, és hamarosan hazajön.
Majd véget ér a műszak a kórházban, belép az ajtón, panaszkodik a kimerítő éjszakára, a kezelhetetlen betegekre, akik nem fogadják meg az orvosi utasításokat. Gyors reggeli után puszit ad neki és Lillának, ásítva lefekszik aludni, és még odaszúrja, hogy Balázs már megint rosszul öltöztette fel a gyereket az óvodába.
Azt sem tudta, kihez ment el. Nem volt kitől kérdeznie. De még ha megtudta volna is, miben segített volna az rajta vagy az anyját kétségbeesetten hiányoló Lillán?
Egy nap azonban betoppant hozzájuk Eszter barátnője, Júlia. Ő is orvosként dolgozott, csak másik osztályon. Volt benne valami különös, és őszinte együttérzéssel fordult Balázs és a kislány felé – Lillának pedig annyi játékot hozott, hogy alig fértek el a nappaliban, és ezzel egy új fejezet kezdetét jelezte az életükben.
Júlia nem kertelt sokáig. Miután leültek a konyhában, és megbizonyosodtak róla, hogy Lilla már mélyen alszik, komoly arccal Balázsra nézett.
– Nem fogok mellébeszélni – kezdte halkan. – Tudnod kell, milyen emberré vált Eszter. És azt is, hogy hiába vársz rá.
– Ő nem az „exem” – felelte Balázs fáradtan. – Papíron még mindig a feleségem.
A konyhát tompa fény világította be, az asztalon ott állt a fanyar vörösbor, amit Júlia hozott. A nő harmincéves volt már, egyedül élt, és láthatóan vágyott rá, hogy valahol végre fontosnak érezze magát. Talán reménykedett is valamiben.
– Amikor utoljára bent volt a kórházban, hogy beadja a felmondását, azt mondta, el fog válni – folytatta Júlia. – Szerinte ez csak idő kérdése.
– Ezt így kijelentette? – Balázs egy hajtásra kiitta a poharát.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz