«Egyszerűen máshol kell lennem» — mondta Eszter hidegen
Ártatlan remények brutálisan elárult, szívbemarkoló igazság.
Balázs kitárta az ajtót. A lépcsőház félhomályában Eszter állt – elhagyatottnak, megtörtnek tűnt. És mégis idegennek. Ezt az érzést az első pillanatban felismerte.
Különös fintora a sorsnak: erre a találkozásra csaknem két esztendeje várt. Éjszakánként újra és újra lejátszódott benne a jelenet: fordul a kulcs a zárban, és a küszöbön ott áll a nő, akit mindennél jobban szeretett, akire a leginkább vágyott.
Számtalanszor elképzelte, mit mond majd neki, és ő hogyan felel. Fejben megírta Eszter mentegetőzését, a magyarázatokat, amelyek talán enyhíthetnék a történteket. Türelmetlenül várta, miközben képtelen volt felfogni, hogyan tehette ezt velük.
Eszter egyik napról a másikra elhagyta Balázst. És vele együtt az ötéves Lillát is.
Egyetlen telefonhívás volt az egész. Közölte, hogy nem tér haza.
– Ne keress, Balázs, és ne aggódj fölöslegesen – mondta akkor. – Nem tűntem el, és nem esett bajom. Egyszerűen máshol kell lennem, egy másik ember mellett. Ez létkérdés mindkettőnknek. A kislányt sajnálom, hiányozni fogok neki. Talán rosszkor született… Nyugtasd meg, te tudod, hogyan kell. Találj ki valamit rólam. És bocsáss meg, ha képes vagy rá.