– Pontosan így. Azonnal beleszeretett abba a férfiba. Súlyos balesetes volt. Márk hetekig feküdt az intenzíven, és senki sem sok esélyt adott neki. Az autóbaleset után az élete szó szerint hajszálon függött. Napokig lebegett élet és halál között. Eszter pedig ott ült mellette, beszélt hozzá, könyörgött neki, hogy maradjon. És végül javulni kezdett. Az osztályon mindenki csodáról suttogott.

– Ki ez a Márk? Honnan került ide? – Balázs újratöltött magának, miközben Júlia pohara szinte érintetlen maradt.

– Messziről jött, az ország keleti részéből. Csak átutazóban volt nálunk, amikor megtörtént a baleset.

– És Eszter vele ment el?

– Igen. Azt mondta, nélküle nem tudna élni. Így nevezte: szerelem. Csak azt nem értem, hogyan hagyhatta itt a saját gyerekét. Miért nem vitte magával?

– Nem engedtem volna – felelte Balázs keményen. – Ott kinek kellett volna Lilla? Egy anya mellett, aki elveszítette a józan eszét, vagy egy idegen férfi árnyékában?

Júlia bólintott, majd tétován felállt.

– Akkor én most megyek… – mondta, és a hangjában ott bujkált a remény, hogy marasztalják.

– Rendben. Szia.

Nem marasztalta.

Nem sokkal később hivatalosan is kimondták a válást. Balázs egyedül maradt a kislányával. Eszter nem telefonált, még csak azért sem, hogy megkérdezze, hogy van Lilla.

Balázst egyre gyakrabban gyötörte a kérdés: vajon soha nem is szerette igazán a lányát? Vagy egy mindent elsöprő, vak szenvedély egyszerűen kitörölt belőle minden mást, ami addig fontos volt számára?

Balázst sokszor marcangolta a gondolat: vajon korábban is voltak jelek, amelyeket nem vett észre? És ő maga mit jelentett Eszter életében? Tényleg szerette valaha, vagy csupán összetévesztette a fellángolást a mély érzelmekkel? Ezek a kérdések újra és újra visszatértek hozzá, és mindannyiszor ugyanabba a sötét zsákutcába vezették. Ami történt, számára nem egyszerű szakítás volt, hanem valódi összeomlás.

Közben teltek a hónapok, és Lilla betöltötte a hatodik évét. Balázs elhatározta, hogy igazi ünnepséget szervez neki. Meghívta a nagyszülőket, a testvérét a családjával együtt. A lakást színes lufik és vidám girlandok díszítették, az asztal roskadozott a finomságoktól. A hangulat derűs volt, mégis mindenki észrevette, hogy a kislány tekintete időről időre az ajtóra siklik. Az anyját várta.

Aztán egyszer csak megszólalt a csengő.

– Anya! – kiáltotta Lilla, és már futott is a bejárathoz.

Az öröme azonban egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor az ajtóban nem Esztert, hanem Júliát pillantotta meg, kezében egy hatalmas plüssmackóval.

– Boldog születésnapot, drágám! – nyújtotta át mosolyogva az ajándékot.

Lilla könnyeivel küszködve kérdezte:
– Anyától van? Ő küldte?

Júlia egy rövid pillanatra Balázsra nézett, majd bólintott.
– Igen, tőle érkezett.

– És ő jön is? Ugye hamarosan itt lesz?

– Talán… nem tudom biztosan – felelte halkan.

A kislány arca eltorzult.
– Nem fog eljönni! Soha nem jön! Elhagyott engem! Akkor én sem szeretem többé! Ha neki nincs szüksége rám, nekem sincs rá!

Zokogása betöltötte a szobát, és a jelenlévők közül többen is letörölték a szemük sarkában gyűlő könnyeket.