«Sorozatos csaló!» — kiáltotta Nóra Ilona, a rendőrök azonnal elvitték
Fájdalmasan igazságtalan, mégis izgató a rejtély.
— Jöjjön csak beljebb, Nóra Ilona, ne toporogjon az ajtóban! – szólt rá kedvesen Réka az egykori anyósára, aki még mindig bizonytalanul állt a rendelő küszöbén.
— Nahát… a Medvegyeva doktornő te lennél? – hunyorgott az idős asszony, miközben alaposabban szemügyre vette a névtáblát.
— Igen, én vagyok – felelte mosolyogva Réka.
— Visszavetted a lánykori nevedet? – kérdezte Nóra Ilona, miközben belépett, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.
— Nem erről van szó – intett a székre Réka. – Újra férjhez mentem.
— Férjhez? Hogyhogy? Hiszen ti még csak nemrég…
— Már négy éve elváltunk Márktól.
— Te jó ég, tényleg! Négy év… – csóválta a fejét az asszony. – Szinte elszállt az idő.
— Mielőtt belevágunk, szeretném mondani: ha kellemetlen önnek, hogy én vizsgálom, nyugodtan átirányítom másik orvoshoz.
— Ugyan már, kislányom! Benned megbízom! Mindig is kedveltelek. Nem úgy, mint az a fiam, aki maga sem tudja, mit akar az élettől!
Réka félrenézett, és alig észrevehetően elmosolyodott.
„Kedvelt? Az nem kifejezés… – futott át az agyán. – Úgy ‘kedvelt’, hogy éveken át sírva aludtam el.”
— Milyen panaszokkal érkezett? – váltott vissza hivatásos hangnemre.
— Hoztam minden leletemet – tette le az asztalra a vaskos dossziét Nóra Ilona. – Amióta nyugdíjba mentem, mintha darabokra hullanék. Vérnyomás, ízületek, álmatlan éjszakák… egy év alatt összegyűlt minden bajom.
Réka figyelmesen lapozni kezdte az iratokat, az asszony pedig válaszra sem várva folytatta.
— Tudod, amióta elváltatok, Márk teljesen kifordult magából. Hetekig haza sem jött. Csoda, hogy az állását megtartotta. Mindig sajnáltam, hogy különváltatok.
Melletted bezzeg példás férj volt: nem ivott, nem csapodott el, kétszer is előléptették! Meg vagyok győződve, hogy ez mind neked köszönhető.
Réka jelentőségteljes pillantást vetett rá, de hallgatott. Pedig lett volna mit mondania.
Hat évet éltek együtt Márkkal, és ezalatt az idő alatt Nóra Ilonától egyetlen elismerő szót sem kapott.
— Orvosnak menni a kórházba? Ez jutott az eszedbe? – förmedt rá annak idején az anyósa. – Rendes asszony rendelőintézetben dolgozik, nem ilyen fertőfészekben! Ott legalább tisztességes emberek fordulnak meg, és kevesebb a ragály!
A kórházba meg ki tudja, milyen népség kerül! Összeszedsz valamit, hazahozod, aztán mind elkapjuk!
— Nóra Ilona, magának ehhez mi köze? – csattant fel akkor Réka. – Maga külön házban él, mi pedig Márkkal az én lakásomban!
— Azt akarod mondani, hogy még a fiamhoz sem látogathatok el? Még ellene is fordítod az anyját? Rongyos doktornő!
— Fogalma sincs, milyen butaságokat beszél! Minden egészségügyi intézményben szigorú higiéniai szabályok vannak!
— Ha az én Márkom elkap valamit, esküszöm, tönkreteszlek!
Most, hogy dicsérő szavakat hallott, Réka furcsa kettősséget érzett. Jólesett ugyan, de egyetlen mondatát sem hitte el. Csak néhány perccel később döbbent rá, miért ömlik belőle hirtelen ez a sok kedvesség, és sejtette, hogy az igazi mondanivaló még csak ezután következik.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz