«Túladagoltam» — vallotta be Gabriella bűntudattal
Hideg gondoskodás mérgezőbb, mint a hallgatás.
Réka egészen kicsi kora óta biztos volt benne, hogy az anyja nem szereti őt igazán. Nem azért, mert Gabriella valaha kimondta volna, vagy nyíltan elutasítóan viselkedett volna. Épp ellenkezőleg. Nem emelte fel a hangját, nem bántotta, nem alázta meg. Kívülről minden rendezettnek tűnt: pedáns otthon, mindig tiszta és csinos ruhák, nyári utazások a tengerhez. Gondoskodás volt bőven — csak melegség nem.
A kislány ezt szinte tapintható módon érzékelte. Mintha az anyai érintésen mindig lett volna egy láthatatlan réteg, ami elválasztja őket. Amit Gabriella tett, az helyes és kötelességtudó volt: kivasalta az iskolai egyenruhát, megterített, átnézte a füzeteket. De az ölelés elmaradt, ahogy a gyengéd szavak is.
Réka nem tudott felidézni egyetlen olyan pillanatot sem, amikor az anyja csak úgy, ok nélkül magához szorította volna. Még a születésnapjain is csupán egy hűvös „boldog születésnapot” jutott, mellé egy futó érintés a vállán. Ha elesett, felsértette a térdét, Gabriella legfeljebb rosszallóan felsóhajtott:
— Ne siránkozz, mire férjhez mész, úgyis elmúlik.
Ettől kezdve mintha dér költözött volna a gyermeki szívbe. Nem várt többé simogatást, és nem kérte a figyelmet sem. Csendessé, alkalmazkodóvá, szinte láthatatlanná vált. A kívülállók gyakran megjegyezték: „Milyen példás család!” — fogalmuk sem volt róla, hogy a falak között nem szeretet, hanem bűntudat és távolság honolt.
A középiskola utolsó éveiben Gabriella egyre gyakrabban hozta szóba:
— Jelentkezz valahová jó messzire. A fővárosban több a lehetőség.
Réka azonnal megértette: ez nem biztatás, hanem finom búcsú.
Gond nélkül felvették az egyetemre, kollégiumi szobát is kapott. Az anyja egy hét elteltével telefonált.
— Hogy vagy ott?
— Még szokom.
— Tanulj rendesen. Ne hozz szégyent.
— Rendben.
A beszélgetés rövid volt és tárgyilagos, mintha csupán egy kötelező feladatot pipáltak volna ki. A vonal megszakadt, Réka pedig az ablakhoz lépett, és hosszan nézett kifelé az udvar fölött elterülő ég felé.
A zajos várost figyelte az ablakból, és lassan tudatosult benne: mostantól valóban egyedül van.
Teljes erőbedobással vetette bele magát a tanulásba. Tankönyvek, jegyzetek, gyakorlati feladatok töltötték ki a napjait – a tanulás menedékké vált, amely távol tartotta a nyugtalanító gondolatokat. Később munkát is vállalt: eleinte szórólapokat osztogatott az aluljáróban, majd egy egyetemhez közeli kávézóban kapott állást. Gyakran kimerülten rogyott az ágyára, de ez a fáradtság jótékony volt – elnyomta a magány súlyát.
Az anyja időnként utalt némi pénzt, ám egy alkalommal Réka határozottan közölte:
— Anya, ne küldj többet. Megoldom.
— Ahogy gondolod — érkezett a hűvös felelet.
Ettől kezdve még ritkábbak lettek a hívások, és a beszélgetésekből is eltűnt minden személyesség.
Réka eldöntötte: nem tér vissza. Gabriella élje a maga életét, ő pedig felépíti a sajátját.
Két év telt el. Tél volt. Egy sikeres vizsga után Réka Viviennel és Eszterrel beült egy kis kávézóba az egyetem közelében. Odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, bent halk jazz szólt, a levegőben frissen őrölt kávé illata terjengett. A békés hangulatot egy ügyetlen mozdulat törte meg: a pincér megbotlott, és egy csésze forró kávé Réka ölében landolt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz