Felszisszent, felpattant, a szoknyáját kapkodva rázta. Barátnői azonnal köré sereglettek, a pincér hebegve kért elnézést.

A szomszéd asztaltól ekkor felállt egy férfi. Magas volt, sötét haja dús, tekintete éber és fürkésző. Úgy nézett Rékára, mintha egy rég nem látott emlékkel találkozott volna.

Amikor a lányok később kiléptek az utcára, a férfi autóval gördült melléjük.

— Elnézést — szólította meg udvariasan. — Ebben a hidegben nem szerencsés vizes ruhában gyalogolni. Hadd vigyem el önöket.

Réka tiltakozni akart, de Eszter nevetve oldalba bökte:

— Ugyan már, Réka! Nem mindennap ajánlanak fuvart ilyen elegánsan.

A férfi bemutatkozott:

— Balázs vagyok.

Hangja nyugodt volt, tárgyilagos, minden tolakodás vagy könnyelmű célzás nélkül, és ez akaratlanul is bizalmat ébresztett Rékában.

Másnap délelőtt Réka lesétált a kollégiumból, hogy vegyen egy kenyeret a sarki boltban. Ahogy kilépett az utcára, a jól ismert autó azonnal szemet szúrt neki. Ugyanaz a sötét fényezés, ugyanaz a rendszám.

Balázs a motorháztetőnek támaszkodva állt. Amikor meglátta a lányt, ellépett az autótól és közelebb ment hozzá.

— Jó reggelt kívánok. Elnézést, hogy ismét így állítom meg… de szerettem volna beszélni önnel.

Réka ösztönösen megfeszült.

— Történt valami?

— Nem, semmi ilyesmi. Csak… kísértetiesen hasonlít valakire, akit egykor nagyon szerettem. Az a nő gyermeket várt tőlem. Aztán nyomtalanul eltűnt. Amikor tegnap megláttam önt, úgy éreztem, kiszalad a talaj a lábam alól.

Réka arcából kifutott a vér.

— Azt akarja mondani, hogy…

— Nem állítok semmit — vágott közbe halkan Balázs. — Csupán felmerült bennem, hogy talán az ő lánya lehet. És… akár az enyém is.

A lány hátrébb lépett.

— Az édesanyámat Gabriellának hívják.

— Gabriella… — ismételte elgondolkodva. — Értem. Bocsásson meg. Valószínűleg tévedtem.

Fejével biccentett, majd visszaült az autóba. Mégis, a tekintete egész nap ott motoszkált Réka gondolataiban.

Eltelt egy hét. Egy este, munka után hazafelé tartva, ismét belebotlott a férfiba.

— Kérem, ne menjen el — szólt utána Balázs. — Tartozom magának magyarázattal.

Izgatottnak tűnt, de nem fenyegetőnek.

— Utánanéztem néhány dolognak. Az édesanyja korábban az egészségügyben dolgozott. Egy szülészeten.

Réka ledermedt.

— Ez kizárt! Anyu mindig üzletasszony volt!

— Most igen — felelte csendesen. — De régebben más életet élt.

A férfi felvetette a DNS-vizsgálat lehetőségét.

— Ha tévedek, soha többé nem zavarom — tette hozzá komolyan.

Hosszú csend után Réka végül bólintott.

— Rendben. Egyszer.

Két nappal később egy apró borítékban érkezett meg az eredmény.

A rokonság valószínűsége: 99,7%.

Mintha minden összeomlott volna körülötte.

— Hogyan… lehetséges ez? — suttogta döbbenten.

Balázs megtörte a dermedt csendet.

— Én is érteni akarom az igazságot — mondta határozottan. — Ideje, hogy beszéljünk az édesanyáddal.

Gabriella higgadtan fogadta őket. Nem látszott rajta sem riadalom, sem meglepetés, mintha már régóta számított volna erre a pillanatra. Teát töltött, helyet foglalt velük szemben, majd lassan beszélni kezdett.

— Aznap tudtam meg, hogy soha nem lehet saját gyermekem. A vizsgálatok után az orvosok közölték: meddő vagyok. Még aznap este behoztak egy fiatal nőt a szülészetre — Emesét. Súlyos vérzése volt, koraszülés. Én adtam az altatást… és rosszul számoltam. Túladagoltam. Meghalt.

Réka mozdulni sem mert.

— A főorvos azt mondta, mindent el lehet intézni. Nem voltak hozzátartozói, a kislány életben maradt. A papírokat átírják, és az ügy lezárul. Én pedig… mintha ködben jártam volna. Amikor megláttalak a kiságyban, jelnek hittem. Azt gondoltam, így talán jóvátehetem, amit elrontottam. Magamhoz vettelek.

Gabriella hangja elnehezült.

— Próbáltalak szeretni. De valahányszor rád néztem, az ő arcát láttam benned. Tudtam, hogy elvettem tőle az anyaságot. Talán ezért lettem olyan távolságtartó.

Réka lassan felállt.

— Köszönöm, hogy felnevelt. De most már értem mindent.

Balázs ragaszkodott hozzá, hogy Réka költözzön hozzá.

— Nincs senkim rajtad kívül — mondta csendesen. — Csak te maradtál.

Pereskedni akart, felelősségre vonni az érintetteket, ám Réka nemet mondott.

— A lelkiismerete már megbüntette — felelte. — A többiek éljenek együtt a saját terhükkel.

Tavasszal felkeresték Emese sírját. Szerény kőlap állt ott, a betűk alig voltak kivehetők. Réka az apja mellett állt, a hó olvadó cseppekben csorgott le a márványon, és hosszú évek után először érezte, hogy valami melegség költözik a szívébe.

Most már volt családja. Igazi. Későn érkezett, de végre az övé.