— Ne siránkozz, mire férjhez mész, úgyis elmúlik.

Ettől kezdve mintha dér költözött volna a gyermeki szívbe. Nem várt többé simogatást, és nem kérte a figyelmet sem. Csendessé, alkalmazkodóvá, szinte láthatatlanná vált. A kívülállók gyakran megjegyezték: „Milyen példás család!” — fogalmuk sem volt róla, hogy a falak között nem szeretet, hanem bűntudat és távolság honolt.

A középiskola utolsó éveiben Gabriella egyre gyakrabban hozta szóba:

— Jelentkezz valahová jó messzire. A fővárosban több a lehetőség.

Réka azonnal megértette: ez nem biztatás, hanem finom búcsú.

Gond nélkül felvették az egyetemre, kollégiumi szobát is kapott. Az anyja egy hét elteltével telefonált.

— Hogy vagy ott?

— Még szokom.

— Tanulj rendesen. Ne hozz szégyent.

— Rendben.

A beszélgetés rövid volt és tárgyilagos, mintha csupán egy kötelező feladatot pipáltak volna ki. A vonal megszakadt, Réka pedig az ablakhoz lépett, és hosszan nézett kifelé az udvar fölött elterülő ég felé.