«Jöjjön el hozzánk!» — kérte Márk, és hazavitte
Fájdalmasan szép, mégis mélyen reménykeltő.
Márk hatalmasra tágult szemekkel bámulta a bajt, és a könnyei megállíthatatlanul peregtek végig az arcán. A hátizsákja volt az – a kedvence –, amelyet élénk színű repülőgép díszített. Édesanyja tavaly vette neki, amikor megkezdte az első osztályt, és azóta szinte elválaszthatatlanok voltak.
Erős darabnak számított, strapabíró anyagból készült, most mégis ott lógott rajta a leszakadt pánt, mintha csak arra emlékeztetné, hogy még a legféltettebb holmik sem örökéletűek.
A kisfiú lassan haladt az utcán, időnként keserves szipogás tört fel belőle. Úgy emlékezett, hogy aznap reggel az anyukája derűsebb volt a szokottnál – talán jókor jön majd a kérés, és meg tudja varrni a vállpántot. Márk tisztában volt vele, hogy az édesanyja akkor is szereti, amikor a papa látogatásai után szomorúság telepszik rá, mégis mardosta a bűntudat, amiért nem vigyázott eléggé a táskára.
Egy régi park mellett haladva megtorpant. Az egyik padon egy idős férfi ült. Ruházata rendezett volt, mégis görnyedten kuporgott, mintha láthatatlan teher húzná lefelé a vállát.
Márk figyelte egy darabig, aztán hirtelen ötlettől vezérelve odalépett hozzá, és óvatosan megérintette a kabátja ujját.
– Leszakadt a hátizsákom pántja. És magával mi történt? – kérdezte komolyan, minden gyermeki egyszerűségével.
A férfi lassan felemelte a fejét. Szeme vörös volt, mintha sokáig sírt volna. Először értetlenül nézett a fiúra, majd észrevette, hogy Márk arca is könnyáztatta. Mély sóhaj szakadt fel belőle.
– A lányom elküldött otthonról – mondta csendesen.
– Elküldte? – kerekedett ki Márk szeme. – De hát maga nem kóbor macska! Egy embert csak úgy nem lehet kitenni az utcára, pláne a saját apját! Nem szereti magát? Vagy valami rossz varázslat történt?
A férfi ajkán halvány mosoly jelent meg. A gyerek nyíltsága és tiszta szíve váratlan melegséget gyújtott benne, és ez a különös találkozás egészen más irányba terelte a beszélgetésüket.
– Valószínűleg nem szeret – felelte a férfi vállrándítással, mintha ezzel próbálná elütni a fájdalmat.
Márk elkomolyodott, ajkát összeszorította. – Tényleg nincs hová mennie? – kérdezte halkan. – Jöjjön el hozzánk! Nagy házunk van, három szoba is jut benne. Anyu nagyon rendes, senkit sem küldene el. Néha elszomorodik, amikor apa felbukkan és kiabál, de ő már nem lakik velünk. Csak időnként beállít, és olyankor anya sír. De magát biztosan nem zavarná el!
Tibor habozott. Kellemetlenül érezte magát a gondolattól, hogy egy gyerek hívására idegen otthonba menjen, mégis be kellett látnia: nemigen maradt más lehetősége. Ötvenöt éves volt, egykor hivatásos katona, most nyugdíjas. Fiatalon nősült, de első felesége a szolgálati évei alatt magára hagyta őt és a kislányukat. A lányával sosem sikerült igazán közel kerülniük egymáshoz, és most, hogy kitette a házból, az utolsó illúziója is szertefoszlott.
Márk határozott mozdulattal megfogta a kezét, és hazafelé húzta. A ház valóban tágas volt, ám látszott rajta, hogy rég nem törődtek vele. A kertkapu féloldalra billent, a verandán kopott ládák sorakoztak, a bejárati ajtó borítását karcolások csúfították.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz