«Jöjjön el hozzánk!» — kérte Márk, és hazavitte
Fájdalmasan szép, mégis mélyen reménykeltő.
Márk hatalmasra tágult szemekkel bámulta a bajt, és a könnyei megállíthatatlanul peregtek végig az arcán. A hátizsákja volt az – a kedvence –, amelyet élénk színű repülőgép díszített. Édesanyja tavaly vette neki, amikor megkezdte az első osztályt, és azóta szinte elválaszthatatlanok voltak.
Erős darabnak számított, strapabíró anyagból készült, most mégis ott lógott rajta a leszakadt pánt, mintha csak arra emlékeztetné, hogy még a legféltettebb holmik sem örökéletűek.
A kisfiú lassan haladt az utcán, időnként keserves szipogás tört fel belőle. Úgy emlékezett, hogy aznap reggel az anyukája derűsebb volt a szokottnál – talán jókor jön majd a kérés, és meg tudja varrni a vállpántot. Márk tisztában volt vele, hogy az édesanyja akkor is szereti, amikor a papa látogatásai után szomorúság telepszik rá, mégis mardosta a bűntudat, amiért nem vigyázott eléggé a táskára.
Egy régi park mellett haladva megtorpant. Az egyik padon egy idős férfi ült. Ruházata rendezett volt, mégis görnyedten kuporgott, mintha láthatatlan teher húzná lefelé a vállát.