«Ne gyere közelebb. Ne érj hozzám» — mondta Eszter remegve
Fájdalmas, mégis felszabadító igazság tárult fel.
Hazafelé menet Eszter beugrott a közeli szupermarketbe. A bevásárlás rutinszerűen zajlott: tej, kenyér, hajdina, néhány szem alma – semmi különös. Már majdnem a pénztár felé indult, amikor a lába – szinte önálló akarattal – a borospolcok irányába vitte. Milyen rég nem ültek le Márkkal egy nyugodt, otthoni borozós estére. Pedig régebben ez afféle szertartás volt náluk: könnyű vacsora, egy régi lejátszási lista a háttérben, egy üveg vörös, és beszélgetés akár éjfélig.
A bor valahogy mindig feloldotta köztük a feszültséget. Márk ilyenkor nem az irodai, erőltetett vicceit sütötte el, hanem azokat a kedves, közös emlékekből fakadó történeteket, amelyeken csak ők tudtak igazán nevetni. Eszter hamar kipirult egy-két pohár után, nevetett, megsimította a férje arcát, és újra eszébe jutott, miért szeretett bele annak idején.
Most tanácstalanul nézegette a címkéket. Mintha a palackok között nemcsak bort, hanem valami választ is keresne. Melyiket válassza? Eddig mindig Márk döntött.
– Elnézést… – szólalt meg mellette valaki. – Tudna ajánlani egy jó bort vacsorához?
Eszter odafordult, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. A mellette álló nő gesztenyebarna haját kiengedve viselte, bőre aranylóan barnult, megjelenése olyan volt, mintha egy divatmagazinból lépett volna elő. Egy emlék villant be: szűk kollégiumi szoba, egyetemi buli, Benedek, aki bemutatta nekik a barátnőjét…
– Vivien? Te vagy az? – bukott ki belőle a meglepetés.
A nő homlokát ráncolta, láthatóan próbálta hova tenni az arcot, de nem járt sikerrel.
– Eszter. Benedekkel együtt jártunk egyetemre – segített neki.
– Eszter… Jaj, tényleg! Hát ez hihetetlen, mennyi idő eltelt! – nevetett fel Vivien, kissé mesterkélten.
Néhány perc alatt beszélgetésbe elegyedtek. Vivien elmondta, hogy a közelben lakik, és épp vendégségbe tart, azért jött borért. Eszter pedig megemlítette, hogy meglepetés vacsorát tervez a férjének. Vivien azonnal leemelt egy palackot a polcról, és magabiztosan ajánlotta: ezzel nem lehet melléfogni.
– Szóval romantikus este lesz? – kérdezte kacsintva.
– A férjemmel, igen – mosolygott Eszter. – Gondoltam, ráfér egy kis kényeztetés.
Eszter alaposabban végigmérte régi ismerősét. Minden részlet a helyén volt rajta: egyenes tartás, gondosan ápolt kéz, finom, drága illat. Vivien észrevette a tekintetét, és egy apró, elégedett biccentéssel fogadta a néma elismerést, de nem viszonozta azt. Nem mintha ez különösebben számított volna – mégis, Eszterben maradt egy apró tüske.
A parkolóban Vivien megnyomta a kulcstartóját, mire az egyik autó fényszórója felvillant.
– Hazavigyelek? – ajánlotta könnyedén.
– Köszönöm, közel lakom – intett Eszter a házak felé.
– Én is valahol erre… csak épp a pontos címet nem írtam fel – forgatta kezében a telefonját Vivien. – És természetesen lemerült.
Eszter maga sem értette, miért, de hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt:
– Gyere fel hozzám, feltöltjük, és kiderül.
Beléptek a lépcsőházba. Vivien körbenézett, mintha egy számára ismeretlen terepet térképezne fel.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz