«Ne gyere közelebb. Ne érj hozzám» — mondta Eszter remegve
Fájdalmas, mégis felszabadító igazság tárult fel.
Hazafelé menet Eszter beugrott a közeli szupermarketbe. A bevásárlás rutinszerűen zajlott: tej, kenyér, hajdina, néhány szem alma – semmi különös. Már majdnem a pénztár felé indult, amikor a lába – szinte önálló akarattal – a borospolcok irányába vitte. Milyen rég nem ültek le Márkkal egy nyugodt, otthoni borozós estére. Pedig régebben ez afféle szertartás volt náluk: könnyű vacsora, egy régi lejátszási lista a háttérben, egy üveg vörös, és beszélgetés akár éjfélig.
A bor valahogy mindig feloldotta köztük a feszültséget. Márk ilyenkor nem az irodai, erőltetett vicceit sütötte el, hanem azokat a kedves, közös emlékekből fakadó történeteket, amelyeken csak ők tudtak igazán nevetni. Eszter hamar kipirult egy-két pohár után, nevetett, megsimította a férje arcát, és újra eszébe jutott, miért szeretett bele annak idején.
Most tanácstalanul nézegette a címkéket. Mintha a palackok között nemcsak bort, hanem valami választ is keresne. Melyiket válassza? Eddig mindig Márk döntött.
– Elnézést… – szólalt meg mellette valaki. – Tudna ajánlani egy jó bort vacsorához?