– Régóta laktok itt? – kérdezte.

– Öt éve vettük a lakást Márkkal. Te nem jártál még ezen a környéken?

– Nem igazán. De talán ma szerencsém lesz. Meglepetést készítettem – mosolyodott el sejtelmesen.

A lift lassan araszolt felfelé. A csendben Eszter mellékesen megkérdezte:

– És Benedekkel végül nem házasodtatok össze?

– Nem. Még diploma előtt szakítottunk. Aztán volt egy másik kapcsolat, abból házasság lett… most pedig újra keresgélek. Bár – javította ki magát halvány keserűséggel – tulajdonképpen már találtam valakit. Csakhogy nős.

A lift ajtaja kinyílt. Eszter kulccsal nyitotta az ajtót, és a tágas, világos lakás melegsége fogadta őket. Vivien elismerően nézett körül.

– Igazán ízléses otthon. Mivel foglalkozik a férjed?

– Mérnök. Jó cégnél dolgozik, tisztességesen keres – válaszolta Eszter, miközben poharakat vett elő, és az asztalra készítette a dugóhúzót meg némi harapnivalót. – És te?

– Saját szalonom van. „Vivien” a neve. Szemöldök, szempilla, ilyesmi… tudod. Egyelőre én vagyok a tulaj, a menedzser és a takarítónő is, de szépen alakul. Ha szeretnéd, régi ismeretségre való tekintettel adok kedvezményt.

Eszter hirtelen úgy érezte, mintha reflektorfénybe került volna. A tekintete önkéntelenül a tükör felé siklott: apró ráncok, halvány karikák. Vivien valóban ragyogott – feszes bőr, élénk tekintet, irigylésre méltó alak.

– Majd átgondolom – felelte visszafogottan.

– Tedd azt – bólintott Vivien, és kinyitotta a bort.

Az ital illata összekeveredett az almáéval. Lágy, édeskés aroma lengte be a konyhát, mintha eleve arra szánták volna, hogy közelebb hozza az embereket egymáshoz.

– Hogy hívják a férjedet? – kérdezte Vivien, miközben a poharakba töltött.

– Márk – válaszolta Eszter szinte gondolkodás nélkül.

Vivien elmosolyodott, és a poharat finoman megforgatta a kezében.

– Szép név – jegyezte meg halkan, és a tekintete egy pillanatra különös fényt kapott.

Vivien továbbra sem kapta el a tekintetét, egyenesen Eszter szemébe nézett, mintha ott akarna választ találni valamire, amit még nem mondott ki.

– Igyunk a viszontlátásra – emelte meg a poharát könnyed mozdulattal.

– A régi évfolyamtársakra – felelte Eszter, és hozzáérintette az üvegét.

A koccanás halk volt, de a hangja mégis megtörte a levegőben vibráló feszültséget. Az első korty bor melegsége lassan szétáradt bennük, oldva a kezdeti merevséget. Eszter a pulthoz lépett, elővette a krumplit, és hámozni kezdte – vacsorát tervezett, bár a vendég már úgy helyezkedett el a konyhában, mintha mindig is ide tartozott volna. Vivien kényelmesen hátradőlt a széken, levette a kabátját, és megállás nélkül beszélt.

– Azt mondja, én vagyok számára az igazi. A felesége? Árnyék csupán. Fél éve ígéri, hogy lezárja azt a házasságot – jegyezte meg félvállról, mintha csak az időjárásról csevegne.

Eszter kezéből majdnem kicsúszott a kés.

– Fél éve? Ezt komolyan mondod?

– Miért, szerinted sok? A szerelem nem menetrend szerint érkezik. Nem az én hibám, hogy nős. Ő keresett meg engem.

– És úgy gondoltad, jó ötlet eljönni a feleségéhez?

– Nem balhét akartam. Csak… tudassa valaki vele, hogy hamarosan változik az élete.