“Elegem van a színjátékból.” — mondta Márk megvetően
A gyáva döntés szégyent hozott mindenre.
Lilla a nappali ajtajában torpant meg. Úgy érezte, egy pillanat alatt kiszökik minden vér az arcából. Még rajta volt a kabát, alig ért haza a munkából, amikor Márk máris rázúdította a szavakat – keményen, emelt hangon, mintha régóta gyűjtötte volna magában ezt a jelenetet.
– Márk… ezt most komolyan mondod? – kérdezte halkan, bár igyekezett megőrizni a nyugalmát.
A férfi az ablak előtt állt, háttal neki, kezeit elegáns öltönye zsebébe süllyesztve. Magas volt és magabiztos, ahogyan mindig. Az elmúlt években hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy körülötte minden az ő érdeme és tulajdona: a lakás, az autó, sőt még az emberek is.
– Teljesen komolyan – fordult meg végül, és a tekintetében nyílt megvetés csillant. – Elegem van a színjátékból. Abból is, hogy hónapról hónapra rohangálsz a szüleidhez csomagokkal. Hogy hallgatom a panaszaikat a nyugdíjról meg a számlákról. Más ligában játszunk, Lilla. Te ott maradtál, ahonnan indultál. Én viszont feljebb jutottam.
Lilla lassan levette a kabátját, gondosan felakasztotta. Ujjai remegtek. Hét éve voltak házasok. Hét éven át tűrte a férfi félmondatait a szülei szerény, kétszobás lakásáról, az édesapja kopott öltönyeiről, az édesanyja befőttesüvegeiről, amelyeket Márk gúnyosan emlegetett. Azért viselte el, mert szerette. Mert bízott benne, hogy egyszer majd megérti.
– A szüleimről beszélsz – mondta csendesen. – Azokról, akik felneveltek. Akik akkor is mellettünk álltak, amikor a vállalkozásod még csak éppen indult.
Márk felnevetett, röviden és élesen.
– Mellettünk álltak? Az a pár ezer forint, amit néha adtak bevásárlásra? Ugyan már. Mindent magam építettem fel. Senkinek nem köszönhetek semmit. A te szüleid pedig csak visszahúznak minket. Olyanok, mint egy súly a bokán.
Lilla közelebb lépett, egyenesen a szemébe nézett.
– És ha most elmegyek? – kérdezte. – A lakás a tied, az autó a tied, minden a te neveden van. Egyetlen bőrönddel távozom. Pont ezt akarod?
Márk vállat vont, mintha egy elromlott háztartási gépről lenne szó.
– Igen, ezt. Sőt, megkönnyebbülök majd. Nem kell többé szégyenkeznem a partnereim előtt, amikor arról mesélsz, hogy az apád egész életében mérnökként dolgozott egy gyárban, most meg alig jön ki a nyugdíjából.
Valami ekkor csendben eltört Lillában. Nem sírt, nem kiabált. Csak ürességet érzett. Megfordult, bement a hálószobába, elővette a szekrény mélyéről a bőröndöt, és pakolni kezdett. Lassan, megfontoltan. Néhány blúz, az évfordulóra kapott ruha, az a meleg pulóver, amit az édesanyja kötött neki.
Márk az ajtófélfának támaszkodva figyelte.
– Meglepően gyorsan döntöttél – jegyezte meg gúnyosan. – Talán már rég készültél erre.
– Nem – felelte Lilla anélkül, hogy ránézett volna. – Csak rájöttem, hogy nem akarok tovább várni arra, hogy emberré válj.
A férfi horkantott, majd kiment a konyhába. Hamarosan hallatszott a pohár csörrenése és az ital csobbanása. Mindig így ünnepelte a maga győzelmeit.
Egy óra múlva Lilla már a liftben állt a bőröndjével. A lakás ajtaja hangosan csapódott be mögötte – végérvényesen. A taxiban elővette a telefonját, és felhívta az édesanyját.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz