“Elegem van a színjátékból.” — mondta Márk megvetően
A gyáva döntés szégyent hozott mindenre.
Lilla a nappali ajtajában torpant meg. Úgy érezte, egy pillanat alatt kiszökik minden vér az arcából. Még rajta volt a kabát, alig ért haza a munkából, amikor Márk máris rázúdította a szavakat – keményen, emelt hangon, mintha régóta gyűjtötte volna magában ezt a jelenetet.
– Márk… ezt most komolyan mondod? – kérdezte halkan, bár igyekezett megőrizni a nyugalmát.
A férfi az ablak előtt állt, háttal neki, kezeit elegáns öltönye zsebébe süllyesztve. Magas volt és magabiztos, ahogyan mindig. Az elmúlt években hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy körülötte minden az ő érdeme és tulajdona: a lakás, az autó, sőt még az emberek is.
– Teljesen komolyan – fordult meg végül, és a tekintetében nyílt megvetés csillant. – Elegem van a színjátékból. Abból is, hogy hónapról hónapra rohangálsz a szüleidhez csomagokkal. Hogy hallgatom a panaszaikat a nyugdíjról meg a számlákról. Más ligában játszunk, Lilla. Te ott maradtál, ahonnan indultál. Én viszont feljebb jutottam.
Lilla lassan levette a kabátját, gondosan felakasztotta. Ujjai remegtek. Hét éve voltak házasok. Hét éven át tűrte a férfi félmondatait a szülei szerény, kétszobás lakásáról, az édesapja kopott öltönyeiről, az édesanyja befőttesüvegeiről, amelyeket Márk gúnyosan emlegetett. Azért viselte el, mert szerette. Mert bízott benne, hogy egyszer majd megérti.