– Anya, hazamegyek hozzátok – mondta, és most már megremegett a hangja.

– Lillám, mi történt? – kérdezte azonnal aggodalmasan az anyja.

– Majd elmesélem. Csak… kérlek, nyiss ajtót.

A szülői lakásban borscs illata keveredett a régi bútorok jellegzetes szagával. Az édesapja nyitott ajtót. Végignézett a bőröndön, majd a lánya arcán – de nem tett fel kérdéseket. Egyszerűen magához ölelte.

– Gyere be, kislányom. Most forrt fel a víz a teához.

Hárman ültek a konyhában. Az anya elé tette a gőzölgő csészét és egy kis tál házi lekvárt. Az apa hallgatott, csak megszorította Lilla kezét.

– Azt mondta, menjek vissza a szegény szüleimhez – suttogta végül Lilla. – És én eljöttem.

Az anyja döbbenten a szája elé kapta a kezét. Az apa arca megkeményedett.

– Márk mondta ezt?

– Igen. Nem először. De ma… ma betelt a pohár.

Az apa felállt, az ablakhoz lépett, és kinézett az udvarra, ahol még mindig ott állt a régi hinta, amelyen Lilla gyerekként játszott.

– Tudod – szólalt meg halkan –, mindig azt hittem, az a legfontosabb, hogy boldog légy. De ha valaki így beszél azokról, akik felneveltek… talán hibáztam, amikor hozzáadtalak.

Lilla felnézett. Az apja hangjában nem keserűség volt, hanem csendes, eltökélt erő.

– Apa, mire gondolsz?

– Semmi különösre. Csak arra, hogy az élet előbb-utóbb mindent a helyére tesz.

Másnap reggel Márk az üres lakásban ébredt. A csend nyomasztó volt. Végigjárta a szobákat – Lilla holmija eltűnt. Még az esküvői fotó is lekerült a polcról. Csak a halvány parfümillat maradt utána.

Megvonta a vállát. Szabadság. Végre.

Az irodában a nap a megszokott rendben zajlott: tárgyalások, telefonhívások, aláírások. Már azon gondolkodott, felhívja-e azt a hosszú lábú titkárnőt a partnercégtől – most már semmi sem akadályozza.

Ebédidő körül azonban megszólalt a belső vonal. A titkárnője ideges hangja csengett a kagylóban.

– Márk úr, az új tulajdonos azonnal látni szeretné önt.

– Miféle új tulajdonos? – csattant fel ingerülten. – A részvényekkel minden rendben van.

– Nem tudom – felelte zavartan a lány. – De hivatalos papírokkal érkezett, és azt mondja, sürgős megbeszélnivalója van önnel.

– Csak annyit mondott… hogy megérkezett egy úr. Hivatalos iratokkal. És ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen önnel.

Márk homloka összerándult, de végül elindult a tárgyaló felé. Amikor benyitott, a küszöbön megtorpant.

Az asztal túlsó oldalán az apósa ült. Ugyanaz az „szegény nyugdíjas”, akit ő éveken át lenézett. Egyszerű szabású öltönyt viselt, mégis kifogástalanul állt rajta, mintha szabó készítette volna rá. Előtte gondosan összekészített dosszié hevert, mellette egy komoly tekintetű ügyvéd foglalt helyet.

– Jó napot, Márk – szólalt meg higgadtan Lilla édesapja. – Foglaljon helyet. Ideje beszélnünk.

Márk lassan húzta ki a széket. A gondolat, hogy ez az egész csak valami abszurd tréfa, kétségbeesetten kapaszkodott belé.

– Mi folyik itt? – kérdezte rekedten.

Az idősebb férfi kinyitotta a mappát, és egy iratot tolt elé.

– Itt találja a részvénycsomag adásvételi szerződését. A vállalat tulajdonjoga mostantól az enyém. Teljes egészében.