– A szüleimről beszélsz – mondta csendesen. – Azokról, akik felneveltek. Akik akkor is mellettünk álltak, amikor a vállalkozásod még csak éppen indult.

Márk felnevetett, röviden és élesen.

– Mellettünk álltak? Az a pár ezer forint, amit néha adtak bevásárlásra? Ugyan már. Mindent magam építettem fel. Senkinek nem köszönhetek semmit. A te szüleid pedig csak visszahúznak minket. Olyanok, mint egy súly a bokán.

Lilla közelebb lépett, egyenesen a szemébe nézett.

– És ha most elmegyek? – kérdezte. – A lakás a tied, az autó a tied, minden a te neveden van. Egyetlen bőrönddel távozom. Pont ezt akarod?

Márk vállat vont, mintha egy elromlott háztartási gépről lenne szó.

– Igen, ezt. Sőt, megkönnyebbülök majd. Nem kell többé szégyenkeznem a partnereim előtt, amikor arról mesélsz, hogy az apád egész életében mérnökként dolgozott egy gyárban, most meg alig jön ki a nyugdíjából.

Valami ekkor csendben eltört Lillában. Nem sírt, nem kiabált. Csak ürességet érzett. Megfordult, bement a hálószobába, elővette a szekrény mélyéről a bőröndöt, és pakolni kezdett. Lassan, megfontoltan. Néhány blúz, az évfordulóra kapott ruha, az a meleg pulóver, amit az édesanyja kötött neki.