“Intézze el, hogy többé ne ébredjen fel.” — mondta a nő fölényesen
Mélyen megható, mégis titokzatos és reményteli.
— Intézze el, hogy többé ne ébredjen fel. Végleg. Mennyivel tartozom?
Zsuzsanna felnézett a kórlapok fölül. Az asztala előtt egy elegáns, drága kabátot viselő nő állt, arcán azzal a fölényes magabiztossággal, amely azt sugallja: számára mindenki köteles teljesíteni a kívánságait. Mellette egy férfi toporgott, de tekintetét egy pillanatra sem emelte fel a telefonja kijelzőjéről.
A vizsgálóasztalon egy zárt szállítóbox állt. Belül halk mocorgás és nyüszítés hallatszott.
— Mi baja az állatnak? — kérdezte Zsuzsanna, és kinyitotta az ajtót.
A hordozóból egy fiatal, izmos testű kutya ugrott elő. Vöröses bundájú corgi volt, mellkasán fehér folttal, szemében élénk, értelmes csillogással. Azonnal Zsuzsanna kezéhez bújt, és rövid farkát lelkesen csóválni kezdte.
— Semmi baja — húzta el a száját a nő. — Egyszerűen feleslegessé vált. A lányom külföldre ment tanulni, ez csak az ő hóbortja volt. Nekem nincs kedvem pesztrálni.
A kutya meleg nyelvével végignyalt Zsuzsanna kezén.
— Megpróbálhatnánk új gazdát találni neki — vetette fel halkan.
— Se időm, se türelmem ehhez. Vagy elaltatja, vagy keresünk valaki mást.
Zsuzsanna a nőre nézett, majd a kutyára. Aztán nyugodt hangon megszólalt:
— Rendben. Akkor kérem, írja alá itt.
A nő olvasás nélkül firkantotta oda a nevét, letette a pénzt, és sarkon fordult. A férfi még ekkor sem szakadt el a telefonjától.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, a kutya az asztalon maradt, és figyelmesen Zsuzsannára nézett. Nem volt a tekintetében sem félelem, sem sértettség — csupán néma kérdés: mi következik most?
— Most pedig kitaláljuk — simította meg a füle tövét Zsuzsanna.
A távozó nő nem sejtette, hogy amit aláírt, nem az altatáshoz adott beleegyezés volt, hanem lemondás az állatról. Hadd higgye, hogy megszabadult a gondtól. Zsuzsanna majd megoldja.
Mindig talált megoldást.
Ötvenkét éves volt, és az emberekről már rég lehullott szeméről a rózsaszín köd.
Az állatorvosi rendelőt évtizedekkel korábban nyitotta, még a férjével együtt. Gábor akkoriban mérnökként dolgozott, esténként pedig segített a felújításban: falat javított, szekrényt szerelt, a vezetékek miatt bosszankodott. Gyakran tréfálkozott:
— Az én doktornőm, csak szakáll nélkül.
Gábor hét éve meghalt.
A temetés után Zsuzsanna úgy érezte, összeroppan a csend súlya alatt. Végül a munka tartotta életben. Minden reggel ajtónyitás, új páciensek, új történetek. Mások fájdalma különös módon tompította a sajátját.
A fia, Márk, egy másik városban élt. Az egyetem után költözött el, megnősült, elvált, majd újra megnősült. Ritkán telefonált, és akkor is sietve.
— Anya, minden rendben — mondta rendszerint kapkodva, mielőtt bontotta volna a vonalat.
Zsuzsanna idővel megtanulta, hogyan kell nem várni. Nem figyelte a telefont, nem leste az üzeneteket. A csendhez ugyanúgy hozzászokott, mint a rendelő fertőtlenítőszagához.
A klinikán egyetlen állandó segítője volt, Réka. Huszonhárom éves, lobbanékony természetű lány, aki folyton a fizetését kevesellte, mégis kivételes ügyességgel bánt az állatokkal. Hangos volt és szókimondó, de a szíve a helyén.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz