— Ugye nem akarja elaltatni? — állt meg egy napon az ajtóban kikerekedett szemmel.

— Nem — felelte Zsuzsanna nyugodtan. — De most lett egy gazdátlan kutyánk.

— Feladhatnánk egy hirdetést.

— Tele van velük az internet. Ezernyi hasonló történet.

— Akkor is tennünk kell valamit!

Zsuzsanna a kutyára pillantott. Az állat már körbejárta a helyiséget, megszaglászta a sarkokat, végül a radiátor mellé húzott kopott takarón telepedett le. Láthatóan kezdte biztonságban érezni magát.

— Hogy hívnak téged, öregem?

Az iratok szerint Benedek volt a neve.

Réka a nagymamájával élt. Zsuzsanna tudott róla, de sosem kérdezősködött. Egy este azonban, záráskor, a lány magától kezdett beszélni.

— A nagyi teljesen összeomlott, mióta a nagypapa meghalt. Alig lép ki a lakásból. Már bevásárolni sem jár.

— Mióta tart ez?

— Két éve. Az orvosok depressziót mondanak. Írnak fel gyógyszereket, de semmi nem változik.

Zsuzsanna értette. Ha az ember elveszíti azt, akivel egy életet élt le, a világ kifakul. Ő maga is átment ezen.

Neki ott volt a hivatása.

Réka nagymamájának viszont csak a falak és a tévé maradt.

— Hogy hívják?

— Ilona.

Néhány nappal később új páciensek érkeztek: egy negyven év körüli asszony és egy vékony, komoly tekintetű kisfiú. A fiú szorosan fogta a pórázt. A másik végén egy idős kutya állt, nehézkesen vonszolva a lábait.

Zsuzsanna azonnal tudta, miért jöttek.

— Fáradjanak be — mondta halkan.

A kutyát Leventének hívták. Nagy termetű keverék volt, őszülő pofával. A mozdulatai elárulták: minden lépés fájdalom.

— Doktornő, segítsen rajta… — suttogta az asszony. — Szenved. Elköszönni jöttünk.

Zsuzsanna megvizsgálta, végigsimított a hátán. Levente gyengén megnyalta a kezét.

— Nehéz döntés — mondta csendesen. — De most ez a legirgalmasabb számára.

Az asszony bólintott, könnyeit sem próbálta visszatartani.

— A fiam vele maradna a végéig…

Zsuzsanna a fiúra nézett. A gyerek a kutya fejét simogatta, és halkan beszélt hozzá.

— Itt leszek — jelentette ki határozottan. — Nem maradhat egyedül.

Átvezette őket a kis elkülönítőbe. A szoba csendes volt, tiszta, a sarokban puha matrac.

A fiú lefeküdt a kutya mellé, átölelte.

— Te voltál a legjobb barátom. Köszönöm. Most már nem fog fájni…

Zsuzsanna előkészítette az injekciót. A keze biztos maradt, de belül összeszorult a mellkasa.

— Készen állok — mondta a fiú.

Az injekció beadása után Levente lassan lehunyta a szemét. A légzése elcsendesedett.

Néma csönd ereszkedett a szobára.

— Még meleg… — suttogta a gyerek.

— Igen — felelte Zsuzsanna. — Most már békében van.

A fiú csak ekkor tört ki sírásban, és a hangja sokáig ott visszhangzott a fehér falak között.

Aznap este Zsuzsanna egyedül maradt a lakásban.

Benedek a lábánál hevert, állát a térdére támasztva, és onnan figyelte őt, csendes, kérdő tekintettel.

Vannak, akik élő állatot tesznek ki az utcára, mert megunták.

És vannak, akik elengedik azt, akit szeretnek, mert képtelenek tovább nézni a szenvedését.

A gondolataiból a telefon csörgése rángatta vissza.

— Szia, anya. Hogy vagy? — hallatszott a vonal túlsó végéről.

— Megvagyok — felelte nyugodtan.