A kutya meleg nyelvével végignyalt Zsuzsanna kezén.

— Megpróbálhatnánk új gazdát találni neki — vetette fel halkan.

— Se időm, se türelmem ehhez. Vagy elaltatja, vagy keresünk valaki mást.

Zsuzsanna a nőre nézett, majd a kutyára. Aztán nyugodt hangon megszólalt:

— Rendben. Akkor kérem, írja alá itt.

A nő olvasás nélkül firkantotta oda a nevét, letette a pénzt, és sarkon fordult. A férfi még ekkor sem szakadt el a telefonjától.

Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, a kutya az asztalon maradt, és figyelmesen Zsuzsannára nézett. Nem volt a tekintetében sem félelem, sem sértettség — csupán néma kérdés: mi következik most?

— Most pedig kitaláljuk — simította meg a füle tövét Zsuzsanna.

A távozó nő nem sejtette, hogy amit aláírt, nem az altatáshoz adott beleegyezés volt, hanem lemondás az állatról. Hadd higgye, hogy megszabadult a gondtól. Zsuzsanna majd megoldja.

Mindig talált megoldást.

Ötvenkét éves volt, és az emberekről már rég lehullott szeméről a rózsaszín köd.

Az állatorvosi rendelőt évtizedekkel korábban nyitotta, még a férjével együtt. Gábor akkoriban mérnökként dolgozott, esténként pedig segített a felújításban: falat javított, szekrényt szerelt, a vezetékek miatt bosszankodott. Gyakran tréfálkozott: