“Eladni? Micsodát?” — kérdezte Dóra döbbenten
Egy szerelmi történet fájdalmasan igazságtalan és tanulságos.
— Tényleg nem szeretnél minél hamarabb saját lakást venni? — kérdezte a férje.
— Dehogynem szeretnék! — vágta rá Dóra ingerülten. — Csak nem így. Hogy jutott egyáltalán ilyesmi az eszedbe?
— Nem értem, mi olyan szörnyű ebben — értetlenkedett Márk.
Valóban nem fogta fel, mi bántja a feleségét, Dóra pedig képtelen volt úgy elmagyarázni, hogy az eljusson hozzá. A beszélgetés hamar veszekedéssé fajult. Végül Dóra összepakolta a legszükségesebb holmiját, és hazaköltözött a szüleihez.
— Ugyan már, neked jómódú családod van! — mondogatta gyakran Nóra, akivel még az egyetemen barátkoztak össze.
— Szó sincs róla, teljesen átlagosak — tiltakozott mindig Dóra. — Igaz, tágas lakásban élnek, amit még a munkahelyük révén kaptak. Van egy hétvégi házuk, két autó a garázsban, félretett pénzük is akad. De ebben semmi rendkívüli nincs, sokaknál hasonló a helyzet.
— Sokaknál, de nem mindenkinél. És a nagymamád lakása, amit kiadnak? Az nem számít?
— De, persze. Csak azt sem ők vásárolták. Így alakult. A szüleim egyszerű emberek, a nulláról indultak. Mindig megfontoltan bántak a pénzzel, előre gondolkodtak, és csak olyasmibe vágtak bele, ami ésszerű volt. Engem is erre neveltek. Meséltem már, hogy tizenöt évesen pénzért sétáltattam a szomszédok kutyáit? Nem kerestem sokat, mégis büszke voltam rá, mert a saját munkám gyümölcse volt. Később bébiszitterkedtem is. Hozzászoktam, hogy van saját keresetem — magyarázta Dóra.
— Nekem bezzeg sosem jut plusz egy fillér sem — sóhajtott Nóra. — Gyerekként is szűkösen éltünk, és most is alig boldogulok. Olvastam valahol, hogy a szegénység szinte öröklődik…
— Ugyan, ne beszélj butaságokat! Hány ember tört már ki a nyomorból? Minden vagyonos család történetében volt valaki, aki mert nagyot álmodni, dolgozott érte, küzdött, és végül sikerült neki. Aztán a következő nemzedékek már kész alapokra építkeztek. Pár generáció múlva pedig senki sem emlékszik rá, honnan indult az egész. A gyerekek beleszületnek a jólétbe, mintha aranykanállal a szájukban jönnének világra. És mit tettek érte? Semmit, csak szerencséjük volt. Sőt, akadnak olyanok is, akik képesek eltékozolni mindent, ami adott volt nekik — hadarta Dóra lendületesen, majd ivott egy korty vizet. — Mindenki felemelkedhet, de ugyanúgy el is bukhat. A hit és a kitartás dönt.
— Nehéz ezt elhinni — rázta a fejét Nóra. — Engem mindig arra tanítottak, hogy maradjunk a helyünkön. Azt mondták, mi egyszerű, szegény család vagyunk, és nem érdemes többről álmodni, mert úgysem engednek közel a „jó helyekhez”. Azok már rég le vannak osztva mások között. Inkább dolgozzunk csendben, hogy legyen mit enni.
— Mintha a középkorban élnénk! Ma számtalan lehetőség van. Igenis próbálkozni kell — győzködte Dóra. Legbelül azonban érezte, hogy barátnőjéből hiányzik az a belső tűz, ami az áttöréshez szükséges.
Ő maga egészen más alkat volt: határozott és bizakodó. Az édesanyja gyakran mondogatta neki: „Miért ne sikerülhetne? Legalább próbáld meg!” Amikor tizenkét évesen elhatározta, hogy varr magának egy szoknyát abból az anyagból, amely évek óta érintetlenül hevert a szekrényben, az anyja gondolkodás nélkül rábólintott. A textil ugyan értékes volt, de inkább használatba kerüljön, mintsem porosodjon.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz