— De, persze. Csak azt sem ők vásárolták. Így alakult. A szüleim egyszerű emberek, a nulláról indultak. Mindig megfontoltan bántak a pénzzel, előre gondolkodtak, és csak olyasmibe vágtak bele, ami ésszerű volt. Engem is erre neveltek. Meséltem már, hogy tizenöt évesen pénzért sétáltattam a szomszédok kutyáit? Nem kerestem sokat, mégis büszke voltam rá, mert a saját munkám gyümölcse volt. Később bébiszitterkedtem is. Hozzászoktam, hogy van saját keresetem — magyarázta Dóra.

— Nekem bezzeg sosem jut plusz egy fillér sem — sóhajtott Nóra. — Gyerekként is szűkösen éltünk, és most is alig boldogulok. Olvastam valahol, hogy a szegénység szinte öröklődik…

— Ugyan, ne beszélj butaságokat! Hány ember tört már ki a nyomorból? Minden vagyonos család történetében volt valaki, aki mert nagyot álmodni, dolgozott érte, küzdött, és végül sikerült neki. Aztán a következő nemzedékek már kész alapokra építkeztek. Pár generáció múlva pedig senki sem emlékszik rá, honnan indult az egész. A gyerekek beleszületnek a jólétbe, mintha aranykanállal a szájukban jönnének világra. És mit tettek érte? Semmit, csak szerencséjük volt. Sőt, akadnak olyanok is, akik képesek eltékozolni mindent, ami adott volt nekik — hadarta Dóra lendületesen, majd ivott egy korty vizet. — Mindenki felemelkedhet, de ugyanúgy el is bukhat. A hit és a kitartás dönt.