«Komolyan mondom, olyan szétszórt vagy!» — csattant Gergő a pénztárnál
Az állandó lealacsonyítás méltatlan és fájdalmas.
Réka édesapja egykor tekintélyes beosztást töltött be, és bizonyos körökben komoly befolyással bírt. A pozíciója jól hangzott, a felelőssége is számottevő volt, mégsem élt a család jólétben. A fizetése korántsem tükrözte a rangját, édesanyja keresete pedig még szerényebb volt. Ennek ellenére az apának nagy igényei akadtak. Először mindig neki vásároltak: elegáns öltönyöket, minőségi cipőket, kifogástalan ingeket. Meg volt győződve róla, hogy a megjelenése kulcsfontosságú, hiszen „komoly embernek” mindig annak is kell látszania. Ha maradt pénz, abból gazdálkodhatott az anya és a lánya. Ha nem maradt, hát nem maradt. Legfeljebb átalakítottak egy régi ruhadarabot — szerinte még divatosabb is lett így.
— Hát én talán megtiltom, hogy vásárolj? Vedd meg nyugodtan! — mondogatta fölényesen.
— Miből? — kérdezett vissza az anya csendesen. — Adósságba nem akarok verődni.
Réka számtalanszor fültanúja volt ezeknek a párbeszédeknek. Pontosan tudta, hogy hiába vágyik új ruhára, felesleges kérnie.
Az apja nemcsak az öltözködésre adott sokat, hanem az evésre-ivásra is. Idővel ez komoly gondokká nőtte ki magát. A munkahelyén gyakran kedveskedtek neki ajándékokkal, tudva, hogy értékeli az efféle figyelmességet. Széles ismeretségi köre volt, sokan keresték a segítségét — barátok, ismerősök, sőt azok is, akik csak hallomásból ismerték. Ritkán mondott nemet, és ezzel egyre több „kapcsolatot” gyűjtött. Mégis, ahogy Réka édesanyja keserűen megjegyezte: olyan volt, mint a cipész, akinek nincs cipője. Mások ügyeit előbbre sorolta, a saját családja mindig a lista végére került. Szinte alig tartózkodott otthon; Réka és az anyja hosszú estéket töltöttek kettesben.
Az apának mozgalmas, eseménydús élete volt — végül ez lett a veszte is. A barátai lassan elmaradoztak, a tartozásai viszont gyarapodtak. Egyre kevésbé segített bárkinek, inkább elutasítóvá vált. Az állásától is majdnem megfosztották, ám korábbi érdemeire tekintettel végül „csak” lefokozták, és elvették tőle a felelősségteljes pozíciót.
Közben Réka felnőtt. Náluk soha nem voltak igazi családi ünnepek — az édesanyja szerint az apjának amúgy is minden nap ünnepnek számított. Nem jártak együtt sehova. Az anya szégyellte a férje viselkedését, aki káros szenvedélyétől eszébe sem jutott megválni. Az évek múlásával a helyzet csak romlott. Otthon állandósultak a veszekedések. Az anya még reménykedett: próbálta jobb belátásra bírni a férjét, emlékeztette a régi sikereire, szemére vetette, mennyire mélyre süllyedt, és milyen szűkösen élnek miatta. De mindez lepattant róla. Meg volt győződve arról, hogy az égvilágon semmi gond nincs.
Réka akkoriban megfogadta: az ő életében soha nem ismétlődhet meg mindez. Nem lesz mellette ilyen férfi, és nem tűri el, hogy így bánjanak vele.
Évekkel később keserű mosollyal gondolt vissza erre az esküre.
Férje lett. Másmilyen, mint az apja — legalábbis első pillantásra. Ám később kiderült, hogy ez nem jelentett valódi különbséget. A szülei addigra már nem éltek. Az apja, mit sem törődve a következményekkel, addig ivott, míg teljesen tönkre nem tette az egészségét. Az anyja sem sokkal élte túl; nem adatott meg neki a nyugodt, békés öregség. Réka akkor huszonhét éves volt, és éppen egy olyan életszakasz küszöbén állt, amelyről korábban egészen mást képzelt el.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz