«Komolyan mondom, olyan szétszórt vagy!» — csattant Gergő a pénztárnál
Az állandó lealacsonyítás méltatlan és fájdalmas.
Réka édesapja egykor tekintélyes beosztást töltött be, és bizonyos körökben komoly befolyással bírt. A pozíciója jól hangzott, a felelőssége is számottevő volt, mégsem élt a család jólétben. A fizetése korántsem tükrözte a rangját, édesanyja keresete pedig még szerényebb volt. Ennek ellenére az apának nagy igényei akadtak. Először mindig neki vásároltak: elegáns öltönyöket, minőségi cipőket, kifogástalan ingeket. Meg volt győződve róla, hogy a megjelenése kulcsfontosságú, hiszen „komoly embernek” mindig annak is kell látszania. Ha maradt pénz, abból gazdálkodhatott az anya és a lánya. Ha nem maradt, hát nem maradt. Legfeljebb átalakítottak egy régi ruhadarabot — szerinte még divatosabb is lett így.
— Hát én talán megtiltom, hogy vásárolj? Vedd meg nyugodtan! — mondogatta fölényesen.
— Miből? — kérdezett vissza az anya csendesen. — Adósságba nem akarok verődni.
Réka számtalanszor fültanúja volt ezeknek a párbeszédeknek. Pontosan tudta, hogy hiába vágyik új ruhára, felesleges kérnie.
Az apja nemcsak az öltözködésre adott sokat, hanem az evésre-ivásra is. Idővel ez komoly gondokká nőtte ki magát. A munkahelyén gyakran kedveskedtek neki ajándékokkal, tudva, hogy értékeli az efféle figyelmességet. Széles ismeretségi köre volt, sokan keresték a segítségét — barátok, ismerősök, sőt azok is, akik csak hallomásból ismerték. Ritkán mondott nemet, és ezzel egyre több „kapcsolatot” gyűjtött. Mégis, ahogy Réka édesanyja keserűen megjegyezte: olyan volt, mint a cipész, akinek nincs cipője. Mások ügyeit előbbre sorolta, a saját családja mindig a lista végére került. Szinte alig tartózkodott otthon; Réka és az anyja hosszú estéket töltöttek kettesben.