A következő évek azonban korántsem azt hozták, amire számított.

– Réka! Komolyan mondom, olyan szétszórt vagy! Na, siess már! Hol a bankkártyád? Ne mondd, hogy otthon felejtetted! Keresd meg azonnal! – csattant fel Gergő a szupermarket pénztáránál, nem is próbálva halkabban beszélni.

Réka érezte, ahogy forróság önti el az arcát. Tudta, hogy a kártya nála van, csak éppen nem emlékezett, melyik rekeszbe csúsztatta a táskájában. Ideges mozdulatokkal kezdett kutatni benne, miközben a mögöttük állók türelmetlenül toporogtak. A pénztáros unott arccal figyelte, de a legfájóbb mégis a férje pillantása volt – az a leplezetlen rosszallás, mintha egy neveletlen gyereket kellene rendre utasítania.

Otthon Gergő egészen másként viselkedett. Legalábbis nem volt ennyire bántó. Idegenek előtt azonban mintha szerepet játszott volna. Ha társaságba mentek, Rékának gyakran az volt az érzése, hogy a férfi szégyelli őt. Pedig nem volt sem buta, sem jelentéktelen. Csinos volt, jó alakú, és az arca is vonzó. Igaz, tíz év volt köztük, Réka javára. A közös baráti kör kizárólag Gergő régi ismerőseiből állt. Ők együtt nőttek fel, együtt jártak iskolába, majd sorra megházasodtak, családot alapítottak, és a kapcsolat megmaradt. Réka kívülálló maradt ebben az összeszokott társaságban. Saját barátokat sosem igazán szerzett.

Pedig a kezdet ígéretes volt. Gergő utolsóként nősült meg a barátai közül, és mindenki örömmel fogadta Rékát. Kedvesek voltak hozzá, legalábbis eleinte. Csak azok az apró, csípős megjegyzések… Az állandó kiigazítások.

Látszólag jelentéktelen dolgokról volt szó. Gergő néha ügyetlennek nevezte, máskor nevetve szóvá tette, ha Réka nem ismert egy-egy technikai kifejezést. Mintha bárkinek kötelessége lenne mindent tudni. Arról persze megfeledkezett, hogy a felesége a saját területén kiváló szakember. Réka gyógytornászként dolgozott, és a hivatását nem pusztán munkának, hanem küldetésnek tekintette. A gyógyítás érdekelte, folyamatosan képezte magát, széleskörű ismeretekkel rendelkezett az orvostudományban. Gergő és a baráti köre informatikusok voltak, és ezt a világot tekintették a legfontosabbnak.

Anyagi gondjaik nem voltak. Sőt, kifejezetten jól éltek. Réka bármikor megengedhette magának, hogy megvegyen egy ruhát, egy cipőt vagy egy új táskát. Mégis, valahányszor vásárolt, eszébe jutott a gyerekkora. Az a sok számolgatás, a spórolás, az anyja örökös takarékoskodása. Gyerekként megtanulta, mit jelent az, hogy „megfordítani” egy kabátot. A jobb minőségű darabokat régen gyakran kifordították és újravarrták, hogy a kifakult külső rész belülre kerüljön, és az anyag még évekig hordható maradjon. Ez szabóműhelyekben történt, de az édesanyja maga végezte el otthon. Óvatosan szétfejtette a varrásokat, majd újra összeillesztette az anyagot. Ha gondosan dolgozott, az eredmény szinte újszerűnek hatott.

Réka mégsem tudta soha megszokni ennek a gondolatát. Gyerekként arról álmodott, hogy egyszer az anyja bemegy egy boltba, és egyszerűen kiválaszt egy új kabátot – olyat, amilyet igazán szeretne.