«Nem érdekel, mit gondolsz!» — kiáltotta az apa dühösen
Ez a titok fájdalmasan igaz és felkavaró.
Emese édesanyja váratlanul elhunyt. Még nem számított idősnek, hiszen csupán hatvanöt éves volt, amikor egy hirtelen felbukkanó, alattomos betegség néhány hónap leforgása alatt teljesen legyűrte. Az asszony gyorsan leépült, majd örökre eltávozott. A férje így magára maradt a kis, egyszobás lakásban.
Abban az időben Emese és a férje már javában építették a saját otthonukat. A tervek között szerepelt egy külön lakrész is a nagyszülők számára, ügyesen kialakítva, külön bejárattal, hogy ha az idősek nyugalomra vágynának, ne zavarja őket a fiatal család nyüzsgése.
A temetés után Emese igyekezett rábeszélni az apját, hogy költözzön hozzájuk. Az idős férfi nem zárkózott el, mégis halogatta a döntést. Azt mondogatta, maradna még fél évet a megszokott környezetében. A lánya és a veje nem erőltették a dolgot. Gyakran átjártak hozzá: főztek, kitakarítottak, kimosták a ruháit. Az unokák sok időt töltöttek vele, társasoztak, beszélgettek, próbálták felvidítani.
Őszre azonban váratlan bejelentést tett: újra meg fog nősülni. A család igyekezett természetesen fogadni a hírt. Ha boldoggá teszi, hát legyen. Csupán egyvalami aggasztotta Emesét: a menyasszony nem helybéli volt, hanem egy távoli faluból érkezett, és senki sem ismerte errefelé. Ráadásul tizenöt évvel fiatalabb volt az apjánál. Emese attól tartott, hogy esetleg kihasználja vagy megbántja majd őt, hiszen az édesanyja mellett az apja mindig gondtalan, szeretetteljes életet élt. Ennek ellenére a férfi szinte kivirult, láthatóan megfiatalodott a szerelemtől. Egy szombati napon aztán az apja az új feleségével együtt állított be hozzájuk, hogy bemutassa a családnak a választottját.
Az ajtóban megpillantva az új feleséget, Emese alig tudta leplezni döbbenetét. A nő legalább egy fejjel magasabb volt az apjánál, jóval testesebb nála, és hatalmas termetével szinte elnyomta a mellette álló férfit, aki így egészen aprónak tűnt. A „fiatal” menyecske egy boltban vásárolt, cukormázas süteményt szorongatott a kezében, azt nyújtotta át bemutatkozás gyanánt.
– Köszönöm – vette át Emese udvariasan. – Biztos finom. Édesanyánk mindig maga sütötte a süteményeket.
– Én nem bajlódom ilyesmivel – legyintett a nő közönyösen. – Ha a boltban is meg lehet venni, minek fáradni vele?
A célzás élét észre sem vette. Emese és a férje hellyel kínálták őket, asztalhoz ültették a vendégeket, igyekeztek beszélgetést kezdeményezni, ám a társalgás akadozott. Sem közös élmény, sem hasonló érdeklődés nem akadt, amibe kapaszkodhattak volna. Emese magában töprengett: vajon mi ragadhatta meg az apját ebben az asszonyban? Végül arra jutott, hogy bár nem érti, ez az apja döntése, neki pedig el kell fogadnia.
Egy hét sem telt el, amikor a férfi bejelentette: a feleségével vidékre költözik, a nő falujába. Emese megdöbbent.
– Apa, gondold át még egyszer! Itt közel vagy hozzánk, szem előtt. Oda nem tudunk hetente lejárni. Itt kényelmes lakásod van, ott pedig ki tudja, milyen körülmények várnak. Aggódom érted, és ha számít a véleményem, ellenzem, hogy elmenj.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz