A mindig higgadt apa ekkor váratlanul felcsattant.

– Nem érdekel, mit gondolsz! – kiáltotta indulatosan. – Tulajdonképpen semmi közöd hozzám. Anyáddal kicsi korodban fogadtunk örökbe. Ha kíváncsi vagy az igazságra, keresd meg a vér szerinti családodat…

A szavak úgy csaptak le Emesére, mint derült égből a villám. Negyvenévesen szembesülni azzal, hogy örökbe fogadták – ez felfoghatatlan volt. Hirtelen elszédült, a vérnyomása az egekbe szökött, és erőtlenül rogyott le a kanapéra. A nagyobbik lánya vizet hozott neki, majd gyógyszert cseppentett egy pohárba. Mire Emese valamelyest magához tért, az apja már nem volt sehol.

Két héten át táppénzen maradt, képtelen volt dolgozni. Az apja ez idő alatt egyszer sem jelentkezett, és nem is kereste őket.

Amikor végre összeszedte magát, elhatározta, hogy elmegy az apja lakásához, hogy megnézze, minden rendben van‑e. A bejárati ajtón azonban új zárak voltak. Csengetésére egy fiatal férfi nyitott ajtót. Az arca valamiért ismerősnek tűnt.

– Kicsoda maga? Mit keres az apám lakásában? – kérdezte Emese, és megpróbált beljebb lépni.

– Ja, magáról beszélt az öreg – vigyorgott a fiú. – Az új felesége fia vagyok. Most én lakom itt. – Azzal elállta az útját.

– Milyen jogon? – csattant fel Emese.

– Hát úgy, hogy most már az én mostohaapám – felelte gúnyosan. – Ő nálunk él, én pedig itt.

Emese kiment az utcára, és azonnal hívta az apját, de egy géphang közölte, hogy a szám nem kapcsolható. Az új feleség telefonszámát nem ismerte, azt sem tudta, melyik faluból való a nő. Tanácstalanul állt a ház előtt, és ekkor döntötte el, hogy nem adja fel ilyen könnyen.

Amikor ismét felment a lakás ajtajához, hiába csengetett és dörömbölt, senki sem engedte be. A zárt ajtón keresztül a fiú közölte vele, hogy semmit nem hajlandó elárulni, és ha tovább erősködik, rendőrt hív rá. Beköszöntött a tél, majd elmúlt, Emese pedig még többször visszatért az apja otthonához, de minden próbálkozása eredménytelen maradt. Válaszokat nem kapott.

Aztán tavasszal váratlanul az apja állt az ő küszöbén. Alig ismert rá: lesoványodott, meggörnyedt, borostás volt, és mintha két évtizedet öregedett volna pár hónap alatt. Elcsukló hangon mesélte el, hogy amint a lakást a mostohafiú nevére íratta, a felesége gyökeresen megváltozott. A nyugdíját maradéktalanul elvette tőle, enni is alig adott neki. Nagy gazdaságuk volt, hajnalban már talpon kellett lennie, estig az állatokat gondozta: disznókat, tehenet, nyulakat, tyúkokat, juhokat.

A rendes ruháit az asszony eltüntette, így télen nem tudott megszökni a szakadt gönceiben. Most azonban sikerült felkéredzkednie egy autós mellé, aki behozta a városba.

– Bocsáss meg nekem, kislányom – mondta megtörten. – Nagyon megbántottalak. Magam sem értem, mi ütött belém.

– Ugyan, apa, én sem viselkedtem helyesen – felelte Emese, és szorosan magához ölelte. Régen elengedte már a haragját. – Most már nem mész sehova.

Aznap este szerény vacsorát készítettek, együtt ült le a család. Kölcsönösen bocsánatot kértek, meséltek az elmúlt hónapokról, sőt még nevetni is tudtak.

Reggel azonban az apa nem ébredt fel. Álmában, csendben távozott.