«Ugyan már, mit takargatod magad? Család vagyok!» — legyintett az após
Megalázó és igazságtalan, mégis van remény.
Eszter éppen Lillát szoptatta, amikor váratlanul kivágódott a szoba ajtaja.
Gergő – ahogy mindig – kopogás nélkül lépett be. Az asszony ösztönösen magára húzta a takarót, hogy eltakarja magát, de az após már a szoba közepén állt.
– Ugyan már, mit takargatod magad? Család vagyok! – legyintett, és nyíltan végigmérte a menyét. – Eszter, ne szégyenlősködj, lehetnék akár az apád is!
Apja… Eszterben felderengett a saját édesapja alakja, aki még gyerekkorában is mindig kopogott, mielőtt belépett volna a szobájába. Ez az ember viszont akkor tört rá, amikor csak kedve tartotta.
– Gergő, etetem a kicsit – mondta halkan.
– Hát etesd! Azt hiszed, ilyet még nem láttam?
Lehuppant a szemközti fotelbe. Eszter a fal felé fordult, de a feszültségtől elapadt a teje, Lilla pedig sírni kezdett.
– Mindig ilyen ideges vagy! – morgott az após. – A gyerek megérzi!
Az ajtót bevágva távozott.
Este Márk újabb állásinterjúról tért haza. Görnyedt háttal, kimerülten. A gyári baleset, amelyben megsérült a gerince, mintha nemcsak a testét, hanem a tartását, az önbizalmát is megtörte volna.
– Na, sikerült valami? – kérdezte Eszter, bár a választ leolvasta férje arcáról.
– Nem kellek nekik. Azt mondták, ilyen háttal felejtsem el az építkezést.
– És irodai munka?
– Oda tapasztalat kell.
A konyhában Gergő ült, komótosan kortyolgatva a teáját.
– Megint nem jött össze? Ugyan, Márk, nem vagy te egy családfenntartó alkat! Ennyi idősen én már brigádot vezettem!
Márk szó nélkül ment el mellette, de az arca megrándult – alig bírta türtőztetni magát.
– Apa, elég lesz – szólt Eszter csöndesen.
– Mi az, hogy elég? Igazat mondok! Az én nyakamon éltek, mégis panaszkodtok!
Az ő nyakán… Eszter főzött, mosott, éjszakázott a gyerekkel, mégis úgy beszélt róla, mintha semmit sem tenne.
Éjjel Lilla felsírt. Eszter a folyosón ringatta, amikor kivágódott az após ajtaja.
– Már megint ordít! Nem kellene orvoshoz vinni?
– Semmi baja, csak jönnek a fogai.
– Márknak bezzeg hang nélkül nőttek!
Eszter nem válaszolt. Tudta, fölösleges lenne vitatkozni.
Másnap reggel, zuhany után éppen öltözött. Résnyire nyílt az ajtó.
– Eszter, hol vannak a zoknijaim?
Összerezzent, és szorosabban magára fogta a törölközőt.
– A komódban, legfelül.
– Ott nincsenek!
Gergő teljesen benyitott. Eszter dermedten állt a szoba közepén, és érezte, hogy a helyzet ismét kezd kicsúszni az irányítása alól.
Gergő egy szál törölközőben találta.
– Menjen ki, kérem! Nincs rajtam ruha! – csattant fel Eszter.
– Ugyan már! A szülőszobán is láttalak – legyintett az após.
És ez nem túlzás volt. A szülés után minden figyelmeztetés nélkül rontott be a kórterembe, miközben még vizsgálták.
– Kérem, menjen ki – ismételte Eszter fojtott hangon.
– Előbb add ide a zoknimat!
Reszkető kézzel magára kapta a köntösét, előkereste a fiókból a zoknit, és a kezébe nyomta. Gergő elégedett morgással távozott.
Márk azonnal észrevette, hogy a felesége sírt.
– Már megint apa?
– Márk, ezt nem bírom tovább. Folyton rám nyit, amikor öltözöm.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz