A jelenlévők közül senki sem sejtette, mennyire rosszul esnek ezek a megjegyzések Nikolettnek. Kívülről türelmesnek tűnt, de belül mindent támadásként élt meg. Az anyja sosem tanította meg igazán a házimunkára, ráadásul akkor sem figyelt volna oda. Mindig visszaszólt, ha rendre akarták utasítani. Eszterék rendszerint csak néhány órát maradtak, aztán még aznap hazautaztak. Így ment ez több mint egy éven át, havonta egyszer.

Egy napon Eszter telefonon beszélgetett Dórával, aki ugyanabban a faluban lakott, mint Gergőék. Bár a barátnők néha személyesen is találkoztak – többnyire amikor Eszterék a hazafelé vezető úton beugrottak hozzá egy rövid időre –, inkább telefonon tartották a kapcsolatot.

– Mondd csak, Eszter – kezdte Dóra óvatosan –, hogy boldogul a testvéred Nikolettel? Sokan meglepődtek, amikor elvette. Nem éppen makulátlan a híre…

– Nem tudom pontosan – felelte Eszter tétován. – Úgy tűnik, megvannak valahogy. Bár őszintén szólva érzem, hogy Nikolett nem örül a látogatásainknak. Mégis, nem tudok elszakadni a szülői háztól, és Gergő is a testvérem. Soha nem avatkozunk bele az életükbe. Iszunk egy teát, beszélgetünk kicsit, és megyünk is.