Eszter sóhajtott. – Szép hírrel szolgáltál… igazán „megnyugtattál”.

A beszélgetés után nyugtalan gondolatok gyötörték. Egyik éjjel különös álmot látott: mintha Márkkal ismét Gergőék házában járnának. Azt álmodta, hogy a testvérével együtt takarítanak, mert mindenütt vastagon áll a piszok, a szobák tele vannak rendetlenséggel és régi, fölösleges holmival. A látvány nyomasztó volt, mintha nemcsak a ház, hanem valami más is tisztításra szorulna.

A folytatásban az álom egyre nyugtalanítóbbá vált. A kusza szobák között Nikolett éles hangon kiabált, válogatás nélkül szórta a sértéseket, mellette pedig egy ápolatlan külsejű férfi állt, aki fenyegetően rázta az öklét Eszter felé. A jelenet olyan valóságosnak tűnt, hogy amikor felriadt, könnyek között ült fel az ágyban. Szíve hevesen vert, és sokáig nem tudta lerázni magáról a rossz előérzetet.

Igaz, nemrég beszélt Gergővel telefonon, de egyikük sem panaszkodott nyíltan Nikolettre. Mindketten igyekeztek tapintatosak maradni, mintha attól félnének, hogy az őszinteség csak még több fájdalmat okozna. Eszter végül nem árulta el a bátyjának, hogy véletlenül fültanúja volt egy kellemetlen beszélgetésnek. Gergő talán sejtett valamit, de ő sem hozta szóba.

Vasárnap reggel Eszter határozottan fordult Márkhoz.

– Menjünk el Gergőhöz – kérte. – Nem hagy nyugodni az a furcsa álom. Meséltem is neked… valami nincs rendben.

Útra keltek, ám a házhoz érve zárt kapu fogadta őket. Rövid tanakodás után az autószerelő műhely felé vették az irányt, ahol Gergő dolgozott. Ott találták meg, olajos kézzel, munkaruhában.

– Szia, Gergő! Hétvégén is itt robotolsz? – kérdezte Eszter meglepetten.

– Sziasztok! Ritka vendégek! – mosolygott a férfi. – Néha bejövök, ha összegyűlik a munka. Otthon úgysem vár már senki… Itt legalább gyorsabban telik az idő.

– Hogyhogy nem vár senki? Hiszen ott a feleséged… a családod – firtatta Eszter.

Gergő legyintett.

– Miféle család? Nikolettel már fél éve külön élünk. Beadtam a válókeresetet, túl is vagyunk rajta. Igazad volt, csak én nem hallgattam rád.

Később, otthon, részletesebben is elmesélte a történteket.

– Nikolett fiatalabb társaságba keveredett, buliztak, ittak. Végül összepakolt és elköltözött egy sráchoz a tópart alatti házba, ahol a fiú a testvérével lakik. Nem is akarom tudni, hogyan élnek. Kiderült, hogy már régóta találkozgatott vele, csak én tudtam meg utoljára. Márk szólt nekem – megsajnált, azt mondta. Hálás vagyok neki, különben ki tudja, meddig tűrtem volna. Erősnek látszom, de túlságosan hiszékeny vagyok – tette hozzá keserédes mosollyal.

– Az bizony igaz – bólintott Eszter. – De legalább tanultál belőle. Mégis olyan nyugodtnak tűnsz… mintha már túl lennél rajta.

– Az idő segít – felelte Gergő. – És nem vagyok egyedül. Megismertem Valakit. Viviennek hívják. Komolyan gondolom, újra megnősülnék.

– Vivien? Csak nem a régi osztálytársam, a vörös hajú Rita? – csillant fel Eszter szeme.

– De bizony ő az. Bár most már inkább gesztenyebarna a haja – nevetett Gergő. – Nekem vörösen is tetszett.

– Vivien remek asszony – mondta Eszter elismerően. – Megfontolt, dolgos, a lánya is már majdnem felnőtt. A férjét évekkel ezelőtt elvesztette. Örülök, hogy egymásra találtatok. Ha nősülni akarsz, most teljes szívből támogatlak!

Ettől kezdve Eszter és Márk gyakran látogatták őket a régi családi házban. Mindig meleg fogadtatásban volt részük. Segítettek felépíteni egy új szaunát az udvar végében, Vivien pedig igazi háziasszonyként gondoskodott róluk.

Eszter időnként még felidézte azt a nyomasztó álmot, de már nem félelemmel, inkább hálával. Úgy érezte, a sors végül rendet tett: a zűrzavar eltűnt, és a bátyja rátalált arra a békére, amit régóta megérdemelt.