Egy hét sem telt el, Levente komolyan beszélgetést kezdeményezett.

– Ne hidd, hogy nincstelen vagyok – kezdte kissé feszengve. – Van házam vidéken, rendben tartott gazdasággal. Spóroltam is az évek során. Gyerekkorom óta értek a fához, a nagyapám híres asztalos volt, tőle tanultam mindent. Gábor valamiért azt hitte, hogy szűkösen élek, talán mert magamnak való voltam. Amikor hívott, csak testvéri alapon jöttem ide. Azt gondoltam, változás kell, nem jó egyedül. De arra nem számítottam, hogy ekkorát fordul az életem… hogy tulajdonképpen a bátyám feleségébe szeretek bele.

Eszter játékosan felvonta a szemöldökét.

– Szóval te aztán tudsz hódítani, Levente! – ugratta gyakran ezután. – Ráadásul milyen takarékos vagy! Feleséget találtál lakással együtt, sőt, egy majdnem felnőtt, dolgos fiút is kaptál mellé.

Levente ilyenkor komolyan tiltakozni kezdett, bizonygatva, hogy nem számított semmire. Azt hitte, a lakás Gáboré, hiszen a bátyja még ki is akarta őket tenni onnan.

– Eszter, hát nem hiszel nekem? – kérlelte, és mélyen a szemébe nézett. – Érted és Márkért bármit megtennék. Te adtad vissza az életemet. Még a megtakarított pénzemet is nektek szántam, valami rosszabb időkre. Erre tessék, eljött a legszebb korszak! Ha akarod, elmegyünk a tengerhez, vagy bárhová, ahová csak vágysz.