Most azonban hiába minden igyekezet. Gábor tekintete átsiklott rajta, mintha ott sem lenne.

És akkor még ez a Levente is ideköltözik a faluból – gondolta keserűen. Mintha nem lenne elég bajuk. Ki tudja, milyen ember? Ha a felesége elhagyta, talán oka volt rá. Mi van, ha iszik? És egyáltalán, miért természetes, hogy náluk lakjon? Eszter alig emlékezett rá; az esküvőjükön találkoztak, azon kívül semmi közös emléke nem volt vele.

– Ennyire zavar a rokonságom? – csattant fel Gábor egy este. – Én megszakadok a munkában, nem úgy, mint te ott a nyugdíjpénztárban, ahol egész nap papírokat tologatsz és idős emberekkel beszélgetsz. Mégis mindig csak elégedetlen vagy, Eszter. Megkeményedtél. Olyan lettél, mintha kiégtél volna belül. Az ember azt hinné, ennyi év után ismeri a másikat… aztán kiderül, hogy nem. – Gyanakvó pillantást vetett rá. – Legalább hadd pihenjek már, nem lehet, hogy neked mindig kell valami!

A szavak úgy csapódtak Eszterhez, mintha arcul köpték volna. Kábán ment ki a konyhába. Hát így akarta helyrehozni a házasságát? És még csak azt sem értette, miben hibázott.