Eszter játékosan felvonta a szemöldökét.

– Szóval te aztán tudsz hódítani, Levente! – ugratta gyakran ezután. – Ráadásul milyen takarékos vagy! Feleséget találtál lakással együtt, sőt, egy majdnem felnőtt, dolgos fiút is kaptál mellé.

Levente ilyenkor komolyan tiltakozni kezdett, bizonygatva, hogy nem számított semmire. Azt hitte, a lakás Gáboré, hiszen a bátyja még ki is akarta őket tenni onnan.

– Eszter, hát nem hiszel nekem? – kérlelte, és mélyen a szemébe nézett. – Érted és Márkért bármit megtennék. Te adtad vissza az életemet. Még a megtakarított pénzemet is nektek szántam, valami rosszabb időkre. Erre tessék, eljött a legszebb korszak! Ha akarod, elmegyünk a tengerhez, vagy bárhová, ahová csak vágysz.

Esztert mulattatta, mennyire zavarba tudja hozni ezt a nagy darab, mackós férfit. Levente kétkezi munkához szokott ember volt, mégis úgy pirult előtte, mint egy kamasz. Néha nem tudta, hová tegye a kezét, a tekintete pedig éhesen követte minden mozdulatát. Eszter soha nem gondolta volna, hogy közel a negyvenhez ilyen mindent elsöprő szerelem talál rá. Azt hitte, az ilyesmi már mögötte van – tévedett.

A boldogság végül újabb ajándékot hozott: egy év múlva megszületett a kislányuk, Nóra. Eszter akkor értette meg igazán, mennyire mélyen kötődik Leventéhez. Ha valaki korábban azt mondja neki, hogy még egyszer így tud szeretni, csak legyintett volna.

Levente pedig büszkén járt-kelt, mint aki kincset talált. Családfő lett, fia és apró lánya van, mellette pedig egy asszony, aki nemcsak a társa, hanem a szerelme is. Olyan öröm szakadt rájuk, amire egyikük sem számított.

Az élet kiszámíthatatlan: néha ott talál ránk a legnagyobb ajándék, ahol korábban veszteséget éltünk át. És ami elveszettnek tűnik, sokszor csak helyet csinál valami szebbnek.