Levente végül beköltözött a fiuk szobájába. Különös jelenség volt: nagydarab, kissé esetlen, hosszú orrú férfi, aki alig szólt pár szót. Mintha minden mondatot harapófogóval kellett volna kihúzni belőle. Egyetlen előnye, hogy Gábor emiatt visszaszokott a hálószobába éjszakára. Bár ez sem hozott igazi változást – továbbra is későn esett haza, és hajnalban már indult is, ugyanazzal a mogorva arccal. Legalább Levente nem ivott, ez hamar kiderült, és ez némi megnyugvást adott. Sőt, a hallgatagsága mellé zavarba ejtő szemérmesség társult.

Ha Eszter megkínálta teával és frissen sütött palacsintával, a férfi csak nézett rá, mintha nem is neki szólna. Mégis mindent jóízűen elfogyasztott. Látszott rajta, mennyire hiányzott neki az otthoni koszt. Eszter gyakran csomagolt neki maradékot munkába. Levente hálás pillantása többet mondott bármilyen szónál. Nem herdálta a pénzt, takarékos embernek tűnt – „jobb helyen van bennünk, mint a kukában”, jutott eszébe a nagymamája mondása.

Két hét elteltével azonban váratlan dolog történt. Levente megkapta az előlegét, és egy este telepakolt szatyrokkal érkezett haza: füstölt lazac, vörös kaviár, sőt Eszter kedvenc tortája is ott lapult a csomagban. Honnan tudta? Maga sem értette.