– Ő tényleg azon aggódott, hogy… – kezdte hitetlenkedve, és a tekintetében lassan felismerés és keserűség keveredett.

– Komolyan a makarskai út miatt izgult? – bukott ki végül Márkból hitetlenül.

– Komolyan. Egy pillanatra sem rezzent meg. Nekem közben ott volt a lakáshitel, a gyógyszerek, a patikában nyolcezres tételek alkalmanként. Minden nap rettegve vártam a kórház hívását, attól félve, hogy te… – Dóra hangja megingott. – És őt az érdekelte, hogy mikor mehet pihenni.

Márk lehunyta a szemét, és hátradőlt a párnára. Úgy festett, mintha gyomorszájon vágták volna – nem testileg, hanem valahol sokkal mélyebben.

– Istenem, Dóra… nem is tudom, mit mondjak. Azt hittem, csak nehéz természet. Hogy szeret, csak a maga módján. De ez… ez már tényleg a legalja.

– Nem akartalak ezzel terhelni – folytatta halkan Dóra. – De nem bírom tovább egyedül cipelni. Tudnod kellett. Szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy zsaroljon minket, vagy másokat uszítson ránk.

Márk óvatosan felült, a légzése még szaggatott volt. A tanácstalanság eltűnt a szeméből, helyét kemény elszántság vette át.

– Ennek most vége. Nem lesz több nyaralás a mi pénzünkből. És nem engedem, hogy téged bántson vagy beleszóljon az életünkbe.

Néhány héttel később leültek Ildikóval, hogy lezárják a történetet. Az asszony úgy érkezett, mintha tárgyalóterembe menne: elegáns, sötét kabátban, szorosan összezárt ajkakkal, támadásra készen. Már az előszobában emelt hangon kezdte.

– Én semmi lehetetlent nem kértem, csak azt, amit megígért! Mindig azt mondta, hogy az anyja szent számára. Neked pedig, Dóra, tiszteletben kellett volna tartanod az ő szavát.

Láthatóan arra számított, hogy a fia mellé áll. Csalódnia kellett.

– Dóra nem tartozik neked semmivel – vágott közbe Márk higgadtan, de metsző határozottsággal. – Ahogy én sem. Segíthetünk, amiben ésszerű, de csak akkor, ha felnőttként viselkedsz, nem pedig úgy, mint egy uralkodónő, akinek mindenki adósa.

– Hálátlan vagy! Felneveltelek, mindent feladtam érted!

– Akkor most élj a saját életedért – felelte Márk csendesen. – És hagyd abba a követelőzést. Nem vagyok már kisfiú. És te sem vagy méhkirálynő.

Ildikó ajka vékony vonallá préselődött. Szó nélkül megfordult és kiment. Nem csapott ajtót, nem rendezett jelenetet, de Dóra látta rajta, hogy ez súlyos vereség számára. Nem is annyira a pénz miatt, inkább mert kicsúszott a kezéből az irányítás.

Amikor az ajtó bezárult, Márk visszaült a kanapéra, és sokáig az ablakon át bámulta az utcát. A csend sűrű volt, mégsem nyomasztó, inkább tiszta.

– Sajnálom – szólalt meg végül. – Ezt már régen meg kellett volna tennem. Mielőtt rád szállt. Mielőtt egyedül maradtál ebben az egészben.

Dóra mellé ült, átölelte, és a vállára hajtotta a fejét. A teste melegét érezve most minden más eltörpült. Az számított igazán, hogy él, hogy mellette áll, és hogy együtt vannak.

– Az a fontos, hogy most megtetted.

Márk bólintott. Olyan volt, mint aki hosszú, kábult álomból ébred. Győztes talán nem volt ebben a történetben, de egy dolog világossá vált: végre felismerte, ki az, aki valóban megérdemli a szeretetét.