Megcsörrent a telefon. Márk hívta.
— Szia, kicsim! — szólt bele vidáman. — Mizu?
— Itt járt az anyád.
Csend.
— Tényleg? És… mit akart?
— Pontosan tudod.
Újabb, hosszabb hallgatás.
— Eszter, ez nem úgy van, ahogy gondolod…
— Akkor hogy van?
— Anya csak aggódik értem. Azt mondja, furcsán veszi ki magát a helyzet…
— Mi veszi ki magát furcsán?
— Hogy… mintha eltartanál.
— Márk — vágott közbe Eszter élesen — te kérted meg, hogy jöjjön ide?
— Nem! Vagyis… beszélgettünk… és ő magától gondolta…
— Miről beszélgettetek?
— Arról, hogy egy férfinak mégiscsak illene a saját otthonában élni…
— Az én lakásomban?
— Nem a tiédben, hanem a miénkben!
— Ez az én tulajdonom, Márk. Még jóval azelőtt vettem, hogy megismertelek.
— De hát házasok vagyunk!
Eszter lehunyta a szemét. Igen, hivatalosan család. Alig egy hónapja mondták ki az igent, és egy hete értek haza a nászútról. És máris igényt formálnak arra, amiért ő dolgozott meg.
— Gyere haza — mondta végül halkan, de határozottan. — Beszélnünk kell.
— Edzésen vagyok…
— Hagyd ott, és indulj el azonnal.
— Mi történt?
— Az történt, hogy az anyád ügyvéddel állított be, és alá akart íratni velem egy ajándékozási szerződést a lakás feléről a nevedre.
— Úristen… Eszter, erről nem tudtam…
— Ne próbálj félrevezetni.
— Nem hazudok! Azt hittem, csak beszél veled!
— Iratokkal és jogásszal?
— Azt gondoltam… talán hivatalossá teszitek a részesedést…
— Miféle részesedést?
— Hát… hogy legyen valami papír róla… hogy közös…
Eszter érezte, hogy elfogy a levegő körülötte. Túl sok volt a mellébeszélés, túl sok a kibúvó, és egyre kevesebb az őszinte szó.
Eszter mellkasát szorította a düh és a csalódottság. Túl sok volt a kibúvó, a ferdítés, az átlátszó mentegetőzés.
— Tudod mit, Márk? Ne is gyere haza.
A vonal túlsó végén néhány másodpercnyi csend támadt.
— Hogy érted, hogy ne menjek?
— Pont úgy, ahogy mondom. Ne gyere ide. Pakold össze a dolgaidat, és lakj ott, ahol akarsz.
— Eszter, megőrültél? Összeházasodtunk!
— És?
— Hogyhogy „és”? A feleségem vagy! Egy család vagyunk!
— Egy család nem kezd el a másik vagyonára pályázni egy héttel az esküvő után.
— De én nem pályázom semmire!
— Akkor áruld el, miért ismeri az anyád az összes részletet a lakásomról? Miért volt nála előkészítve egy ajándékozási szerződés?
— Hát… jogászként dolgozott évekig… neki ez természetes…
— Ne nézz hülyének, Márk. Elmondtad neki, hogy a lakás kizárólag az én nevemen van. Azt is, hogy szerinted ez igazságtalan veled szemben. Aztán együtt kitaláltátok, hogyan vegyetek rá, hogy írjam át a felét.
— Nem együtt! Ő találta ki az egészet!
— Rendben. Akkor beszélj vele, és mondd meg neki, hogy ebből nem lesz semmi.
— Meg fogom! Esküszöm! Csak ne haragudj…
— Elkéstél.
— Eszter… kérlek… szeretlek.
— Én már nem.
Azzal bontotta a vonalat, majd a készüléket is kihúzta a falból. Nem akarta hallani, ha újra csörög. Csend kellett neki. Tisztaság a fejében.
A lakás hirtelen idegenül tágasnak és üresnek tűnt. Néhány órával korábban még közös életük zajától volt hangos, most pedig szinte visszhangzott a némaságtól. Eszter lassan végigment a szobákon. A gardróbban Márk ingei sorakoztak, a konyhában ott állt a bögréje a mosogató szélén, az előszobában a sporttáskája várta gazdáját.