Megcsörrent a telefon. Márk hívta.

— Szia, kicsim! — szólt bele vidáman. — Mizu?

— Itt járt az anyád.

Csend.

— Tényleg? És… mit akart?

— Pontosan tudod.

Újabb, hosszabb hallgatás.

— Eszter, ez nem úgy van, ahogy gondolod…

— Akkor hogy van?

— Anya csak aggódik értem. Azt mondja, furcsán veszi ki magát a helyzet…

— Mi veszi ki magát furcsán?

— Hogy… mintha eltartanál.

— Márk — vágott közbe Eszter élesen — te kérted meg, hogy jöjjön ide?

— Nem! Vagyis… beszélgettünk… és ő magától gondolta…

— Miről beszélgettetek?

— Arról, hogy egy férfinak mégiscsak illene a saját otthonában élni…

— Az én lakásomban?

— Nem a tiédben, hanem a miénkben!

— Ez az én tulajdonom, Márk. Még jóval azelőtt vettem, hogy megismertelek.

— De hát házasok vagyunk!

Eszter lehunyta a szemét. Igen, hivatalosan család. Alig egy hónapja mondták ki az igent, és egy hete értek haza a nászútról. És máris igényt formálnak arra, amiért ő dolgozott meg.

— Gyere haza — mondta végül halkan, de határozottan. — Beszélnünk kell.

— Edzésen vagyok…

— Hagyd ott, és indulj el azonnal.

— Mi történt?

— Az történt, hogy az anyád ügyvéddel állított be, és alá akart íratni velem egy ajándékozási szerződést a lakás feléről a nevedre.

— Úristen… Eszter, erről nem tudtam…

— Ne próbálj félrevezetni.

— Nem hazudok! Azt hittem, csak beszél veled!

— Iratokkal és jogásszal?

— Azt gondoltam… talán hivatalossá teszitek a részesedést…

— Miféle részesedést?

— Hát… hogy legyen valami papír róla… hogy közös…

Eszter érezte, hogy elfogy a levegő körülötte. Túl sok volt a mellébeszélés, túl sok a kibúvó, és egyre kevesebb az őszinte szó.

Eszter mellkasát szorította a düh és a csalódottság. Túl sok volt a kibúvó, a ferdítés, az átlátszó mentegetőzés.

— Tudod mit, Márk? Ne is gyere haza.

A vonal túlsó végén néhány másodpercnyi csend támadt.

— Hogy érted, hogy ne menjek?

— Pont úgy, ahogy mondom. Ne gyere ide. Pakold össze a dolgaidat, és lakj ott, ahol akarsz.

— Eszter, megőrültél? Összeházasodtunk!

— És?

— Hogyhogy „és”? A feleségem vagy! Egy család vagyunk!

— Egy család nem kezd el a másik vagyonára pályázni egy héttel az esküvő után.

— De én nem pályázom semmire!

— Akkor áruld el, miért ismeri az anyád az összes részletet a lakásomról? Miért volt nála előkészítve egy ajándékozási szerződés?

— Hát… jogászként dolgozott évekig… neki ez természetes…

— Ne nézz hülyének, Márk. Elmondtad neki, hogy a lakás kizárólag az én nevemen van. Azt is, hogy szerinted ez igazságtalan veled szemben. Aztán együtt kitaláltátok, hogyan vegyetek rá, hogy írjam át a felét.

— Nem együtt! Ő találta ki az egészet!

— Rendben. Akkor beszélj vele, és mondd meg neki, hogy ebből nem lesz semmi.

— Meg fogom! Esküszöm! Csak ne haragudj…

— Elkéstél.

— Eszter… kérlek… szeretlek.

— Én már nem.

Azzal bontotta a vonalat, majd a készüléket is kihúzta a falból. Nem akarta hallani, ha újra csörög. Csend kellett neki. Tisztaság a fejében.

A lakás hirtelen idegenül tágasnak és üresnek tűnt. Néhány órával korábban még közös életük zajától volt hangos, most pedig szinte visszhangzott a némaságtól. Eszter lassan végigment a szobákon. A gardróbban Márk ingei sorakoztak, a konyhában ott állt a bögréje a mosogató szélén, az előszobában a sporttáskája várta gazdáját.