— Hová mész? — kérdezte anya furcsán elcsukló hangon.

— Csak… levegő kell.

Óvatosan félretolt engem a vállával, és kiment. Utána akartam indulni, de Lilla már a sarkamban volt.

— Kislányom, nézd, milyen menő ruhákat hoztam neked! — próbálkozott Zoltán.

Meglepő módon Lilla rá sem hederített. A folyosón ért utol, és a fülembe súgta:

— Inkább én megyek Gergő után. Te maradj, és hallgasd ki, mi lesz itt.

— De…

— Ugyan már, Márk! Neked jobban megy a leskelődés.

Bosszantott, de igaza volt. Lilla kisietett Gergő után, én pedig visszalopakodtam az ajtó közelébe, hogy egyetlen szót se mulasszak el abból, ami ezután következik.

A folyosó félhomályában lapultam, és közben egyre erősebben szorította a mellkasomat a gondolat: talán anya tényleg kivárta azt az embert, akit egész életében szeretett. Ha így van, mi lesz velünk? Darabokra hullik a családunk?

— Na mi az, Eszter? Csak nem hozzámentél ehhez a Gergőhöz? — csöpögött a gúnytól Zoltán hangja.

Anya nem felelt.

— Eszter… ugyan már. Ami volt, elmúlt. Ki nem hibázik? Itt vagyok, visszajöttem!

Hirtelen dulakodás zaja csattant fel, aztán egy éles pofon hangja hasított a levegőbe. Benedek rémült sírása betöltötte a lakást.

— Menj el, Zoltán… tűnj innen — mondta anya halkan, de jeges határozottsággal.

— Megbolondultál?

— Megmondtam. Senki sem várta, hogy visszagyere.

— Hazudsz. Látom a szemedben. A tekintet nem csal.

— Én pedig kimondtam. Elég volt. — zárta le a vitát.

Pillanatokkal később Zoltán kiviharzott, és a folyosón egyenesen belém ütközött.

— Fülelsz, mi? Szép kis jövő áll előtted — vetette oda megvetően.

Nem érdekelt, mit gondol rólam. Benyitottam a szobába, azt hittem, anyát összetörve találom majd. Ehelyett Benedeket csitította, közben eligazította a haját, és a terítőt is megigazította az asztalon. Mintha egyszerre több csatát vívna, és mindegyiket kézben tartaná.

— Huh… majdnem tönkretette az ünnepet, igaz? — mosolyodott el kissé ferdén. — Hol vannak a többiek?

Benedek már el is felejtette az előbbi kiabálást; vidáman tologatta a széket, örülve, hogy újra nyugalom van.

Kimentem az utcára. A park túloldalán, egy padon ült Lilla és Gergő. Lilla két kézzel kapaszkodott a férfi karjába, fejét a vállára hajtotta, mintha attól félne, ha elengedi, örökre eltűnik. Hátulról közelítettem meg őket, aztán megkerültem a padot, és Gergő zavart, bizonytalan arcába néztem. Régóta készült bennem ez a mondat.

— Apa, elég volt az üldögélésből. Gyere haza. Anya hív.

Gergő keze megremegett. Lilla azonnal ráfonta a sajátját, majd felnézett rá.

— Ugye, hazajövünk, apa?

Végül együtt indultunk vissza. Mégiscsak ünnepnap volt. Aznap fejeztem be az iskolát.