– Elmegyek anyukádhoz. Egész nap nem érem el.

– Egész nap? – felvonta a szemöldökét. – Tényleg egész nap hívtad?

– Ebéd óta. Legalább tízszer.

Elkomorodott. Lassan levette a kabátját, felakasztotta a fogasra.

– És? Lehet, hogy elment sétálni. Vagy átugrott valakihez.

– Ő mindig felveszi.

– Eszter, ne viselkedj már gyerekesen – sóhajtott. – Felnőtt nő. Hatvannégy éves. Leélt egy egész életet anélkül, hogy őrizgettük volna.

Ránéztem. Ott állt a konyhaajtóban, fáradtan a műszak után. A halántékán egyre több az ősz hajszál, évről évre szaporodnak. A barna szeme – ugyanaz az árnyalat, mint Ilonáé. Ugyanaz a vágás, ugyanaz a szokás, hogy összeszűkíti, ha valami nem tetszik neki.

Abban a pillanatban megértettem, hogy nem fog velem jönni. Nem azért, mert nem törődik vele. Nem is azért, mert közömbös. Egyszerűen nem akar bajt az év utolsó napján. Nem akar rosszra gondolni, nem akarja, hogy az ünnep árnyékot kapjon.

– Elmegyek, megnézem – mondtam csendesen.

Vállat vont, és a hűtő felé indult.

– Menj, ha úgy érzed. De siess vissza. Az orosz saláta még nincs kész, és a heringet is be kell fejezni.

Becipzáraztam a kabátomat, és kiléptem az ajtón.

Ilona lakása tömegközlekedéssel nagyjából negyven perc. Csúcsidőben inkább egy óra. Az emberek a munkából igyekeztek haza, a jármű zsúfolásig telt, alig lehetett levegőt kapni. Az ablak mellett álltam, kapaszkodtam, és néztem az ünnepi fényekbe öltöztetett kirakatokat. Mindenütt girlandok, villogó égők, feldíszített fenyők.

Szilveszter. Az év végi készülődés zsongása. Ajándékcsomagok a kézben, siető léptek, hazafelé tartó családok.

Én pedig ahhoz a nőhöz tartottam, aki sosem rejtette véka alá, mennyire nem kedvel. Mégis mennem kellett. A hátamon végigfutó hideg, a mellkasomban ülő nyomás nem engedett.

A jármű rázkódott az úthibákon. Az utcai lámpák fénye elmosódott csíkokat húzott az ablakon, apró hópelyhek kavarogtak a sárgás fényben. Enyhe tél volt, alig pár fokkal fagypont alatt.

A megszokott megállónál szálltam le. A ház ugyanaz a szürke, öt emeletes épület, málló vakolattal. A hatvanas években húzták fel. Ilona egész életét itt élte le – előbb a férjével, Mihállyal, aztán egyedül. Amikor Mihály hat éve meghalt, szóba sem jöhetett a költözés.

„Ez az otthonom – mondta mindig. – Itt vannak az emlékeim. Itt van Mihály.”

Lift nem volt. Felkapaszkodtam az ötödikre, számoltam a lépcsőfokokat, ahogy már annyiszor. Nyolcvannégy. Nyolcvannégy lépcső Ilonáig.

A harmadikon macskaszag terjengett. A negyediken sült krumpli illata. Az ötödiken – semmi. Csak csend.

Megálltam az ajtaja előtt. Régi, barna műbőrrel bevont ajtó, a szám kopott rézszámokkal kirakva.

Bekopogtam. Semmi.

Megnyomtam a csengőt. Ugyanaz a néma hallgatás.

– Ilona! – szóltam hangosabban. – Eszter vagyok!

Sem léptek, sem tévézaj, sem válasz.

Az ujjaim ráfeszültek a táskám pántjára. A szívem a torkomban dobogott, gyorsan és erősen. Próbáltam észszerű maradni. Lehet, hogy tényleg elment valahová. A szomszédhoz. A boltba. Esti sétára – szerette azt mondani, jót tesz a szívének.

Mégis, valami belül előrelökött. Szinte gondolkodás nélkül lenyomtam a kilincset.