Az ajtó engedett.

Megdermedtem. A kezem a kilincsen maradt, mintha odaragadt volna.

Ilona soha, de soha nem hagyta nyitva az ajtót. Még akkor is bezárta, ha csak a szemetesig ment ki. „Ilyen világot élünk – ismételgette. – Elég egy pillanatnyi figyelmetlenség.”

Emlékszem, egyszer kizárta magát, amikor leugrott kenyérért. Lakatos kellett. Napokig emésztette magát miatta. Azóta a kulcs mindig a nyakában lógott, egy zsinóron. Otthon is.

Most pedig tárva-nyitva.

– Ilona? – a hangom rekedt volt.

Beléptem.

Az előszobában égett a villany. A mennyezeti égő tompa fénye alig világította meg a teret. A télikabát a fogason lógott – a sötétkék, nagy gombos darab, amit évek óta hordott. A csizmája ott állt a bejáratnál, fekete, alacsony sarkú, az orrán fehér sófolttal.

Itthon van. Itthon kell lennie. Kabát, csizma – nem mehetett el papucsban a decemberi hidegbe.

– Ilona! – emeltem fel újra a hangom.

A falak visszaverték, aztán elnyelték.

Bementem a szobába. Kicsi helyiség, talán tizenöt négyzetméter. A kanapén kockás pléd, mellette egy kopott karfájú fotel. A vitrinben kristálypoharak, még az édesanyjától maradtak rá. A televízió sötét képernyővel állt.

Az asztalon egy félig kiürült teáscsésze. Megérintettem – teljesen kihűlt. Nem langyos. Hideg. Órák óta ott állhatott.

És a telefon.

Odamentem. Egyszerű, nyomógombos készülék, nagy számokkal. Három éve vette, amikor a régi tönkrement. „Nem kellenek nekem okostelefonok – legyintett akkor. – Hívni lehessen, az elég.”

A készülék az asztalon hevert, mellette egy kistányéron félbehagyott karika kifli.

Ilona soha nem indult el telefon nélkül. „Mi van, ha Benedek keres? – mondogatta. – Elérhetőnek kell lennem.”

A telefon itt. A kabát itt. A csizma itt. A tea kihűlve. A sütemény érintetlenül.

Csak ő nincs sehol.

Körbenéztem, hátha találok valami magyarázatot. Talán van másik kabátja? Másik cipője?

Az előszobai szekrényhez léptem, és kinyitottam az ajtaját.

A szekrény belseje majdnem üres volt. Egy régi, vékony esőkabát lógott az egyik vállfán – tipikus nyári darab. Mellette egy kopott, átmeneti dzseki, amit inkább októberre terveztek, nem december végére. Alul gumicsizmák sorakoztak. Olyan lábbeli, amiben sárba lehet menni, hóba nem. Semmi olyan ruhadarab nem akadt a helyén, amelyben az ember szilveszter délutánján kilépne az utcára.

Visszamentem a szobába. Ekkor vettem észre az asztalon heverő képeslapot.

Újévi üdvözlőlap volt, borítóján feldíszített fenyővel és csillogó hópelyhekkel. Olcsó fajta, amilyeneket az újságosstandokon árulnak. A papír kissé meghajlott, mintha már korábban is kézbe vették volna. Egy kék golyóstoll feküdt mellette, kupakja lepattintva.

Felemeltem a lapot, és megfordítottam.

„Kedves… bocsáss meg mindenért. Én voltam…”

És itt megszakadt. A mondat félbemaradt, mintha a gondolat soha nem jutott volna a végére. A betűk kapkodók, egyenetlenek voltak, az utolsó „m” elkenődött, mintha a toll hirtelen félresiklott volna.

Mintha írás közben zavarták volna meg. Mintha történt volna valami.

Megremegett a kezem. Újra elolvastam. Aztán még egyszer. „Kedves…” – de kihez? Hozzám? Benedekhez? Valaki máshoz? „Bocsáss meg mindenért. Én voltam…” – miben? Hibás? Igazságtalan? Kemény?