Mi zajlott itt?

Óvatosan visszatettem a lapot pontosan oda, ahol volt, mintha bizonyíték lenne egy bűnügyben. Körbenéztem még egyszer. Nem láttam dulakodás nyomát. Semmi nem volt feldöntve, semmi nem hevert szétszórva. A vitrin, a kanapé, a fotel, a szőnyeg – minden a megszokott rendben. Csak Ilona hiányzott.

Kiléptem a folyosóra. A szomszéd ajtó mögül sült hal szaga szivárgott ki, és egy televízió tompa zaja hallatszott. Csengettem.

Egy hatvanöt év körüli, testes asszony nyitott ajtót, virágmintás kötényben. Az arca kipirult a hőtől, a hangja sietős volt, mintha minden másodperc számítana a konyhában.

– Tessék? Ja, Ilonát keresi? – hunyorgott rám. – Maga a menye, ugye? Láttam már párszor. Hát, Ilona elment, úgy tudom.

– Mikor? – próbáltam higgadt maradni, de a hangom megbicsaklott.

– Délelőtt. Olyan tizenegy körül. Valaki erősen kopogott nála. Nem is egyszer. Kinéztem a kukucskálón – egy férfi állt az ajtaja előtt. Aztán Ilona kinyitotta, beengedte.

– Milyen férfi?

– Nem figyeltem meg rendesen. Negyven körüli lehetett, talán idősebb. Sötét kabát, sapka. A hátát láttam csak.

– Látta, hogy együtt mentek el?

– Azt nem. Mondom, a hal már majdnem odaégett, visszarohantam a tűzhelyhez. Utána csend lett. Nem hallottam kiabálást, semmi ilyesmit. Azt hittem, valami rokona érkezett az ünnepekre.

– Nem hallott segítségkérést? – kérdeztem.

A nő értetlenül nézett rám.

– Miért kiabált volna? Saját maga nyitott ajtót. Biztos ismerte azt az embert.

– Később látta őket?

– Nem. Dolgom volt. Mosogattam, aztán ledőltem egy kicsit. Mire felkeltem, már nyugalom volt a folyosón. Azt gondoltam, elmentek valahová együtt.

Megköszöntem, és lesétáltam a lépcsőn. Nyolcvannégy fok – most számoltam csak össze fejben. A lábam zsibbadt, mégsem éreztem fáradtságot. Csak azt a jeges bizsergést a hátamon, ami nem akart múlni.

Kint már sötétedett. December harmincegyedike volt, nem sokkal hét előtt. Az utcai lámpák sárgás fénnyel világítottak, az ablakokban fényfüzérek villogtak. Valahol petárda durrant, türelmetlenek próbálták a szilvesztert siettetni. Én pedig ott álltam a ház előtt, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

Egy férfi. Miféle férfi? Ilona soha nem beszélt senkiről. Hat éve özvegy, amióta Mihály váratlanul meghalt – szívroham, otthon, minden előjel nélkül. Akkor Benedeket hívta zokogva, mi pedig rohantunk. Először láttam őt megtörve, kicsinek, elveszettnek. De még abban az állapotban sem engedte, hogy átöleljem. Finoman, de határozottan elhúzódott. „Nem kell. Megoldom.”

Azóta egyedül élt. Legalábbis azt hittem. Benedek havonta egyszer telefonált. Én évente egyszer, újévkor.

Ma délelőtt viszont valaki felment hozzá. Ő pedig ajtót nyitott. És most nincs sehol. A lakás nyitva. A mobil az asztalon. A képeslap félbehagyva.

„Bocsáss meg mindenért. Én voltam…”

Elővettem a saját telefonomat, és tárcsáztam a 112-t.

A rendőrkapitányság levegője dohos volt, papír és savanykás ételszag keveredett benne. Az ügyeletes – Zoltánként mutatkozott be – egy iratokkal megrakott íróasztal mögött ült, és olyan tekintettel nézett rám, amelyben inkább fáradtság volt, mint érdeklődés. Szilveszter este, hamarosan nyolc óra – nyilván nem erre vágyott.