Ötven körül járhatott. Zömök testalkat, puffadt arc, kialvatlan, vöröses szemek. Az egyenruhája gyűrött volt, az egyik gomb a hasánál nyitva. Az asztalon félig megevett kolbászos szendvics hevert, mellette kihűlt tea.

– Tehát az anyósa eltűnt – mondta vontatottan.

– Igen. Dél óta nem érem el. A lakás ajtaja tárva-nyitva. A holmijai bent. A telefonja az asztalon.

– Mikor beszéltek utoljára?

Elakadtam. Mikor is? Két hete? Talán több?

– Körülbelül két hete – feleltem bizonytalanul.

A tekintete megváltozott egy pillanatra. Két hét hallgatás után bejelentés?

– Ma viszont többször hívtam – tettem hozzá sietve. – Ő mindig felveszi. Ha nem ér rá, legalább visszaszól.

– Hány éves?

– Hatvannégy.

– Felnőtt ember – jegyezte meg szárazon. – Szabadon mozoghat.

– De nyitva maradt az ajtó! A telefonja otthon van! Soha nem megy el nélküle!

Zoltán sóhajtott, félretolta a szendvicset, és megdörzsölte a szemét.

– Értem, hogy aggódik. De gondolkozzunk higgadtan. Nem telt el huszonnégy óra. Erőszakra utaló nyom nincs. Vér nincs. Felfordulás nincs. Lehet, hogy baráthoz ment. Vagy rokonhoz. Az a férfi, akit a szomszéd látott, talán ismerős. Elutazhattak együtt. Akár vidékre is. Ünnep van.

– Ő szólt volna.

– Biztos benne? – tárta szét a kezét. – Azt mondta, két hete nem beszéltek. Ennyi idő alatt sok minden történhet egy ember életében. Lehet, hogy volt valami, amit nem tartott fontosnak megosztani magával. Lehet, hogy…

A mondatát nem fejezte be, de a tekintetében ott volt a folytatás lehetősége.

…amit nem érzett szükségesnek megosztani magával.

Szólásra nyitottam a számat, aztán mégsem jött ki hang. Igaza volt. Tényszerűen, megcáfolhatatlanul igaza. Fogalmam sem volt arról, mi zajlott Ilona életében az elmúlt két hétben. Sőt, ha őszinte akartam lenni, az elmúlt hónapokban sem. Talán években sem. Régóta nem beszélgettünk igazán – csak udvarias, üres formulák cseréltek gazdát köztünk. „Jó napot.” „Viszontlátásra.” Felszínes kérdések, amelyekre egyikünk sem várt valódi választ.

– És a képeslap? – jutott eszembe hirtelen. – Írt egy képeslapot. Félbemaradt. „Bocsáss meg mindenért. Én…” – és ott vége. Mintha valaki megzavarta volna.

A férfi vállat vont.

– Lehet, hogy meggondolta magát. Vagy közbejött valami. Csöngettek. Az a bizonyos férfi állt az ajtóban, ő pedig kinyitotta.

– De az a szöveg… „Bocsáss meg mindenért.” Ez úgy hangzik, mintha…

– Mintha micsoda? – kérdezett vissza, felhúzott szemöldökkel. – Búcsúlevél? Azt gondolja, hogy ártani akart magának?

Nem feleltem azonnal. A gondolat eddig nem öltött bennem konkrét alakot. És nem is akartam, hogy öltsön.

– Nem – suttogtam végül. – Ő nem ilyen. Erős asszony. Nem tenne ilyet.

– Látja – bólintott, és visszatért a szendvicséhez. – Akkor nagy valószínűséggel egyszerűen elutazott valahová. Amint hazajön, jelentkezik. Tegyen bejelentést, hagyja meg az elérhetőségét. Ha három nap múlva sem kerül elő, elindítjuk a keresést.

– Három nap? Holnap szilveszter!

– Pontosan – harapott bele a kenyérbe, és félig teli szájjal folytatta. – Holnap ünnep. Azután is. Harmadikán már munkanap lesz. Akkor jöjjön vissza. Most írja meg a papírt, aztán menjen haza. A családjához. A feldíszített fához. A majonézes salátához.