Megírtam a bejelentést. Lassan, akadozva, mert remegett a kezem, a betűk össze-vissza dőltek a lapon. Ő két ujjal vette át a papírt, mintha valami kellemetlen dolgot érintene, majd egy hasonló irathalom tetejére csúsztatta.

– Minden jót. Kellemes ünnepeket.

Az utcán apró szemű hó esett. A lámpák fényében kavargó pelyhek csendben telepedtek a kabátom vállára, az arcomon pedig azonnal elolvadtak. Minden békésnek és ünnepinek tűnt.

Bennem azonban jeges üresség terpeszkedett. Nyomasztó súly a mellkasomban, és az a makacs érzés, hogy valami nagyon nincs rendben.

Nyolc óra felé értem haza. Benedek a konyhában ült, főtt krumplit kockázott az ünnepi salátához. Amint meglátott, megállt a keze.

– Mit mondtak?

Lehuppantam a székre. A lábaim ólomsúlyúnak tűntek, a fejem tompán lüktetett.

– Nincs a lakásban. Az ajtó nyitva volt. A holmijai a helyükön. A telefonja az asztalon. A szomszéd látott egy férfit délelőtt.

A kés megállt Benedek kezében.

– Férfit?

– Igen. Tizenegy körül. Kopogott, aztán bement. A szomszéd nem látta, mikor távoztak, csak később már csend volt.

– Lehet, hogy valami rokon – próbálta halkan. – Nagybácsi, unokatestvér…

– Nincsenek rokonai. Ezt te is tudod. Mindig azt mondta, csak te maradtál neki.

Elhallgatott. Az orrnyergét dörzsölte, ahogy szokta. A halántékán a deres hajszálak ezüstösen csillantak a lámpafényben.

– Talán a szociális szolgálattól jött valaki – tette hozzá bizonytalanul. – Vagy az orvosi rendelőből.

– December harmincegyedikén? Délelőtt?

Megvonta a vállát, de nem nézett rám.

– Eszter, ne dramatizáld túl. Felnőtt nő. Lehet, hogy egyszerűen elment valahová. Majd jelentkezik.

– Nem fog. A mobilja itthon maradt.

– Akkor hazajön, és akkor telefonál.

Úgy néztem rá, mintha idegent látnék. Az ő édesanyjáról beszélünk. Arról az asszonyról, aki felnevelte, aki minden nap hívta, aki az egész életét köré építette – ő pedig a krumplit szeleteli, és azt mondja: „majd jelentkezik”.

– Egyáltalán nem aggódsz? – kérdeztem csendesen.

Felsóhajtott, letette a kést, végre a szemembe nézett.

– Dehogynem aggódom. Csak… mit tehetnék? A rendőrség várakozást javasolt. Hát várunk. Anyám mindig talpon maradt. Mindig megoldotta. Most is meg fogja.

Kis szünet után hozzátette:

– Amikor apa meghalt, azt hittem, összeroppan. Harminc év házasság után. Azt gondoltam, vége mindennek. És mégis: ő intézett el mindent. A temetést, a papírokat, a vendégeket. Egyedül. Segítséget sem kért.

– Igen, erős – mondtam.

– Pontosan. Kibírja. Mindig kibírta.

Nem vitatkoztam tovább. Felálltam, átmentem a szobába. A sarokban ott állt a kis műfenyő, fényfüzérrel és néhány gömbbel. Tegnap díszítettük. Tegnap – mintha egy másik életben lett volna.

Ilona telefonja a táskámban lapult. Magammal hoztam a lakásából, bár nem tudtam megmondani, miért. Talán reméltem, hogy találok rajta valami kapaszkodót. Vagy csak tenni akartam valamit, bármit, a tétlen várakozás helyett.

Elővettem. Egyszerű, nyomógombos készülék, nagy számokkal. A kijelző sötét volt, megnyomtam az oldalsó gombot.

Hét nem fogadott hívás. Mind tőlem.

Beléptem a névjegyek közé. Benedek. Rendelő. Gyógyszertár. Beáta szomszéd – talán az a halas ajtó mögött lakó asszony. Néhány női név, számomra ismeretlenek. És egy férfinév.

Gergő.

Csak ennyi. Vezetéknév nélkül. Megjegyzés nélkül. Nem „orvos”, nem „munka”, nem „szomszéd”.

Tíz év alatt egyszer sem hallottam, hogy Ilona említette volna ezt a nevet. Soha, semmilyen alkalommal. Nem létezett Gergő a történeteiben.

Ki lehet ő? Távoli ismerős? Barát? Több annál?

Talán ő volt az a férfi, akit a szomszéd látott.

Összeszorítottam a telefont. A szívem a torkomban dobogott, ugyanazzal a tompa erővel, mint korábban a lépcsőházban.

Rápillantottam a karórámra. 14:23. Ugyanaz az idő, amelyet már egy évtizede mutat. A mutatók nem mozdulnak. Megállt idő.

De én nem állhattam meg. Nem most. Nem akkor, amikor valahol – ismeretlen helyen – eltűnt egy asszony, aki gyűlölt engem. Aki azt írta: „bocsáss meg mindenért”, és nem fejezte be a mondatot. Aki a telefonjában eltárolt egy Gergőt, akiről senki sem tud.

Rányomtam a névre. A szám megjelent a kijelzőn – helyi vezetékes szám.

Holnap – villant át az agyamon. Holnap felhívom. Reggel. Ha kipihentem magam. Ha lenyugszom.

Nem.

Nem holnap.

Most.