– Egyedül aligha – kételkedett Nóra. – Még a jegyet sem fogadná el. Találna magának valami teendőt, pedig már nyugdíjas.

– Akkor menjünk hárman – vetette fel óvatosan Márk. – Persze csak ha neked is megfelel.

Nóra egy pillanatra elhallgatott, majd felnevetett. Elképzelte, hogyan élcelődnének a barátnői, hogy az anyóssal töltött vakáció nem is igazi pihenés. De mikor érdekelte őt mások rosszindulatú megjegyzése? Márk édesanyja kedves és tisztességes asszony volt, soha nem követelőzött, nem avatkozott bele az életükbe. Csendesen, szerényen élt. Nórának néha összeszorult a szíve miatta; nem értette ezt az önfeladó létformát. Ha ő lenne Márk helyében, ugyanígy szeretne valami örömet szerezni az anyjának.

– Köszönöm – mondta végül.

– Mit? – nézett rá értetlenül Márk.

– Azt, hogy mindent együtt beszélünk meg, és közösen döntünk.

– Hát nem így természetes? Ez is a kölcsönös tisztelet része.

Ildikó alaposan áttörölte az edényeket, majd gondosan a helyükre tette őket a szekrényben. Megigazította a szék támlájára terített konyharuhát, lekapcsolta a villanyt, aztán átment a szobába. A tükör előtt megállt egy pillanatra, eligazította a hibátlanul feltűzött, ősz haját. Leült a kanapéra, és hirtelen úgy érezte, legszívesebben többé fel sem kelne onnan. Az élete sivárnak és ízetlennek tűnt. Elfogytak a feladatok, amelyek eddig előre hajtották. A fia felnőtt, megházasodott, jó állása van. Az utolsó negyedik bé osztály is elballagott a szünetre, a lakásfelújítás rég befejeződött, új első osztályt pedig már nem vállal. Nyugdíjba ment. Elfáradt. És ha mindez így van, mi maradt még?

Mégis, valahol mélyen motoszkált benne egy érzés: mintha valamit elmulasztott volna. Ez a hiányérzet egész életében elkísérte.

Erőt vett magán, felállt, és lassan körbejárta a lakást. Benézett a konyhába, majd a fürdőszobába, végül megállt az előszobában. Minden ragyogott. Olyan tisztaság uralkodott, hogy akár egy mosóporreklámot is forgathattak volna náluk. Sehol egy porszem, minden a helyén, katonás rendben.

Valaha arról álmodott, hogy egyszer minden teendőt kipipál, és végre azzal foglalkozhat, ami igazán érdekli. De ez a pillanat sosem jött el: mindig akadt újabb és újabb halaszthatatlan kötelesség, amely azonnali figyelmet követelt.

Az édesanyja gyakran hangoztatta, hogy szabadideje csak annak van, aki lusta vagy naplopó. A hobbikról beszélni is szégyen – mondogatta. Az olvasás, a rajzolás, a hangszeres játék, a tánc vagy az éneklés szerinte mind a semmittevők kifogása volt. Mária ugyan legbelül nem értett egyet vele, mégis feltétel nélkül engedelmeskedett. Hogyan is tehetett volna másként, amikor minden ellenvetést támadásnak vettek, és minden alkotó kedvet rosszallás követett? Maga sem tudta, mikor kezdett el bűntudatot érezni amiatt, hogy esténként zseblámpával a takaró alatt olvas.

A pályaválasztás kérdésében sem dönthetett szabadon. Két út állt előtte: orvos vagy tanár. Végül az utóbbit választotta, és ebben az egyben nem kellett csalódnia. Az élete hirtelen színesebb lett. Nem kellett többé bujkálnia a könyvekkel, nyíltan rajzolhatott, és büszkén hordhatta haza az őszi leveleket, tobozokat, gesztenyéket az iskolai foglalkozásokhoz. Mindez a gyerekekért történt – így legalább elfogadható volt. Szerette őket tanítani, figyelni, ahogy rácsodálkoznak a világra, és közben ő maga is új dolgokat fedezett fel. Amikor azonban az anyja egyszer rajtakapta, hogy gondosan egy juharlevelet skiccel, miközben a következő heti óravázlatát tervezi, csak a homlokát ráncolta.