– Inkább mentél volna orvosnak. Csak a könnyebb utat kerested. Lusta vagy és élősködő – vetette oda.

Ilyenkor Mária újra összetört belül. Bár felnőtt nő volt, még mindig vágyott egy elismerő szóra, egy apró dicséretre. Hiába remélte.

Sokáig nem bírta ezt a folyamatos nyomást. Elhamarkodottan ment férjhez, csakhogy végre elköltözhessen otthonról. A házasság azonban hamar zátonyra futott. Alighogy megszületett Márk, a férje kilépett az életükből. Sokan mondják, hogy egy kapcsolatot a közös felújítás próbál meg igazán. Nem igaz. A valódi próbatétel a gyermekágyas időszak, amikor két embernek egymás támaszává kell válnia a legnehezebb hetekben. Ehhez türelem és összetartás kell. Ráadásul az anyja sem maradt távol: kötelességének érezte, hogy beleszóljon a lányáék életébe, és rendszeresen emlékeztesse a vejét, mennyire semmirekellő. Melyik férfi tűrné ezt hosszú távon?

Mária életében régóta központi szerepet játszott a „kell” szó. Most azonban már egyedül kellett helytállnia. Pörgött, rohant, egyik feladatból a másikba vetette magát. Mindent igyekezett megoldani, és valahogy mindig sikerült is. Úgy érezte, minden baj forrása ő maga. Egy idő után teljesen kiégett. Rádöbbent, hogy valójában semmire sem vágyik, mégis tovább küzdött a teendők végtelen örvényében, miközben egyre szorosabbra húzta a láthatatlan igát a saját vállán. Már nem tudott örülni az apró dolgoknak. A ritka múzeumi vagy színházi kirándulások sem lelkesítették úgy, mint régen. Tette, amit illett és amit elvártak tőle. Öröm nélkül.

Néha, amikor gyengébbnek érezte magát, megfogadta, hogy ha végre mindennel végez, elutazik valahová. Nem az osztállyal, nem kötelességből, hanem önmagáért. Csak azért, mert a lelke csendre és természetre vágyik. De az a bizonyos „majd egyszer” sosem érkezett meg. Márk szinte észrevétlenül felnőtt, ő maga észrevétlenül megöregedett, és ugyanilyen észrevétlenül elfogyott az ereje is. Egy ponton már az életkedve is elpárolgott.

Talán hiba volt nyugdíjba mennie? Lehet, hogy maradhatott volna még egy kicsit… Ugyan már. Ildikó belefáradt mindenbe. Nem maradt benne hajtóerő.

A fiát viszont tiszta szívből szerette. Ha volt döntés, amit soha nem bánt meg, az az volt, hogy világra hozta. Márk derék emberré vált, és jó társat választott magának. Mária maga sem tudta pontosan, miért kedvelte meg azonnal Nórát. Talán azért, mert a lány emlékeztette őt fiatalkori önmagára: csillogó szem, olthatatlan kíváncsiság, ezerféle hobbi kipróbálásának vágya. Vagy talán a nyíltsága és tisztessége miatt. Valószínűleg mindez együtt. Akárhogy is, eszébe sem jutott beleavatkozni a kapcsolatukba. Úgy gondolta, két ember ügye az csak kettőjükre tartozik – ezt legalább megtanulta az anyjától.

Ildikó még néhány percig tanácstalanul álldogált az előszobában, próbálva felidézni, maradt‑e bármi elintéznivalója, aztán lassan visszasétált a nappaliba, és fáradt mozdulattal leereszkedett a kanapéra, tekintetét a szemközti falra szegezve.

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a kanapé megtartsa elnehezült testét. Úgy érezte, nincs már semmi dolga a világon. Most aztán igazán semmi sem tudná rávenni, hogy újra felálljon onnan.