A csengő éles hangja mégis kirántotta ebből a tompa nyugalomból. Kinyitotta a szemét, de meg sem mozdult. Nem várt senkit. Barátnői évek óta nem jártak hozzá, s ő sem járt el sehová. Arra gondolt, biztos valami ügynök az, és makacsul fekve maradt. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban, majd dörömbölés követte. A szíve nagyot dobbant. Hirtelen átfutott az agyán: talán eláztatta az alattuk lakót? Nem volt mit tenni, feltápászkodott, és az ajtóhoz ment.

A küszöbön Márk és Nóra állt, mindketten fülig érő mosollyal.

– Hoztunk valamit! – csicsergte Nóra, és már be is lépett, miközben néhány papírt nyomott Ildikó kezébe.

Ildikó mostanában közelre homályosan látott, így csak értetlenül meredt a lapokra. Márk gyorsan elmagyarázta, miről van szó. Amint felfogta, elsápadt.

– Ez biztos rengeteg pénzbe került! Miért kellett ilyet venni? – kérdezte riadtan.

A fiatalok egyszerre kezdtek beszélni, győzködték, magyaráztak. Márk végül félig tréfás, félig komoly hangon közölte:

– Ha nem jössz, megsértődöm. Miért ellenkezel ennyire?

Ildikó maga sem tudta pontosan, miért tiltakozik. Feszélyezte a gondolat, kényelmetlenül érezte magát, és valami furcsa szégyen is szorította.

– Anya, te még alig láttál valamit az életből – tette hozzá a fia.

Erre már nem tudott komolyan reagálni. Elnevette magát. Hát tényleg a saját fia mondja ezt neki?

Innentől felgyorsult minden. Hirtelen temérdek teendő szakadt a nyakába. El kellett dönteni, kire bízza a lakáskulcsot, hogy meglocsolja a virágokat. Fürdőruhát kellett keresni, könnyű, nyári ruhákat nézni. Át kellett gondolni, mi legyen a hűtőben maradt ételekkel, és ellenőrizni az összes elektromos készüléket. Milyen könyvet vigyen magával? Egyáltalán mennyi holmira lesz szüksége? Elfér minden egy táskában, vagy vegyen inkább egy rendes bőröndöt? És biztos, hogy jó ötlet velük tartania? Nem zavarja majd a fiatalokat?

Két héten át ezen járt az esze. Boltról boltra járt, utánanézett az úti célnak, kérdezősködött, listákat írt. A napok szinte észrevétlenül peregtek le.

Az indulás napján, amikor kiértek a repülőtérre, és meglátta Márkot és Nórát az indulási csarnokban, hirtelen legszívesebben visszafordult volna. Motyogva próbálta is, de a fiatalok hajthatatlanok maradtak.

– Most már nincs visszaút – mondta Márk, mintha ítéletet hirdetne.

A repülőút alatt Ildikó végig azon rágódott, hogy mekkora hibát követ el. Ostorozta magát, amiért beadta a derekát. Aggódott a lakás miatt, a virágai miatt, az otthon hagyott készülékek miatt. És közben, mintha ez bűn lenne, azon kapta magát, hogy élvezi az egészet.

Amikor leszálltak, és beültek egy taxiba, néhány percre megnyugodott. Ám az a makacs érzés, hogy valamit elfelejtett, újra felerősödött benne, és nem tágított.

Márk megkérte a sofőrt, álljon meg egy kilátónál. Szerette volna megmutatni az édesanyjának a tájat: a hegyeket és a tengert.

Ildikó kiszállt az autóból, és szinte földbe gyökerezett a lába. Lélegzete elakadt. A látvány szinte felfoghatatlan volt: meredek hegyoldalak, a sziklák közül kinövő fák, kristálytiszta levegő, és a végtelen, kék tenger. Miért nem indult el soha korábban? Miért halogatott mindent? Miért takarékoskodott mindig, mintha az élet ráérne?

Márk aggódva figyelte.

– Anya, nem tetszik?

– Dehogynem! Nagyon is – felelte Ildikó, és úgy forgatta a fejét, mint egy kíváncsi kislány, aki attól fél, hogy elszalaszt egyetlen pillanatot is. – Csak eszembe jutott valami…

– Micsoda? – kérdezte Nóra, és a férjéhez bújt. Márk gyengéden megcsókolta.

Ildikó nem válaszolt. Nem volt szükség szavakra. Minden világos volt. A szívében különös könnyűség terült szét. Az a régi, nyomasztó érzés, hogy elmulasztott valami fontosat, lassan szertefoszlott. Valóban volt egy nagy dolog, amit nem tett meg. A legfontosabbat. De mit ér most már a bánkódás azon, ami elmaradt? Az számít, ami éppen történik.

Mély levegőt vett, lehunyta a szemét, és úgy érezte, mintha láthatatlan bilincsek hullanának le a csuklójáról. Ildikónak mostantól meg kellett tanulnia egy új dolgot: önmagáért élni.