Balázs óvatlan volt: nem kérte el az ingatlan papírjait, nem ellenőrizte, valóban azzal tárgyal-e, akinek mondja magát. A kétszobás, barátságos lakásban mindössze egy hetet töltött, amikor váratlanul csengettek. Az ajtóban egy házaspár állt, akik közölték, hogy ők az igazi tulajdonosok.

Tőlük tudta meg, hogy rászedték. A férfi, aki bérbeadónak adta ki magát, valójában csak egy hónapra bérelte ki a lakást, majd továbbadta, és eltűnt a befizetett pénzzel. A valódi tulajdonosok azért jöttek, hogy a nem fizető „bérlőt” kiköltöztessék.

Balázs ezek után nem maradt, még akkor sem, amikor felajánlották, hogy immár hivatalosan maradhatna. Eldöntötte, hogy elege van a bizonytalanságból: inkább fizet egy banknak, de legyen végre saját otthona.

Volt némi félretett pénze, ezt fordította önerőre. A hitelkérelmét jóváhagyták, és ő boldogan akarta megosztani a hírt a családjával. Meghívta őket egy kávézóba, és ünnepélyesen bejelentette:

– Gratulálhattok, végre van saját lakásom!

Erzsébet hitetlenkedve nézett rá.

– Hogyhogy? Vettél egy ingatlant, és egy szót sem szóltál? Honnan volt erre pénzed?

– Még nem teljesen az enyém – mosolyodott el Balázs. – Jelzáloghitellel vettem egy garzont. Nem nagy, de a sajátom. Most már csak a törlesztés van hátra.

Aztán komolyabbra fordította a szót.

– Anya, apa… ezentúl nem tudom teljes egészében fizetni Lilla tandíját. A fizetésem nagy része a bankhoz megy majd, szeretném minél előbb letudni a tartozást.

Arra azonban nem számított, ami ezután következett.

– Az mit jelent, hogy nem fizeted? – csattant fel Lilla, mit sem törődve a körülöttük ülőkkel. – Még két évem van hátra! Szerinted honnan teremtem elő a pénzt?

– Miért kiabálsz? – hökkent meg Balázs. – Ülj vissza, Lilla. Nem mondtam, hogy teljesen magadra hagylak. Dolgozhatnál is tanulás mellett, sokan csinálják.

– Persze, majd rohanni fogok állást keresni! – vágott vissza a lány ingerülten. – Eszem ágában sincs dolgozni, mintha nem lenne elég dolgom!

A levegő megfagyott az asztal körül, és Balázs érezte, hogy ez a beszélgetés még korántsem ért véget.

– Ja, persze, már rohanok is! – csattant fel Lilla gúnyosan. – Eszemben sincs munkát vállalni, mintha nem lenne így is épp elég dolgom!

A lány dühösen folytatta: – És egyáltalán mi szükség volt erre a lakásra? Miért nem maradtál albérletben, ha eddig is megfelelt?

Erzsébet arca elkomorult, hangja egyszerre lett szemrehányó és kétségbeesett. – Balázs, csak azt ne mondd, hogy nem fizeted tovább a hitelt! Gondolj bele, apád beteg, alig bírja már a munkát. Én tartom el a háztartást, minden rajtam van. Ha most kiszállsz, minket taszítasz bajba.

– Mielőtt belevágtál egy ilyen hosszú évekre szóló teherbe, igazán kikérhetted volna a véleményemet – tette hozzá az asszony. – Megmondtam volna, hogy ez most nem időszerű.

Balázst váratlanul érte a reakció. Meg volt győződve róla, hogy végre örülni fognak neki, amiért saját otthonhoz jut.

– Ideje volt már, hogy legyen egy saját helyem – próbálta higgadtan megmagyarázni. – Ha egyszer megismerkedem valakivel, és családot szeretnék, hova vigyem? Ide, a te lakásodba, anya? Néhány év alatt kifizetem a jelzálogot, utána ugyanúgy tudlak majd titeket támogatni.