– Néhány év… – ismételte gúnyosan Lilla. – Addigra senkinek nem kell a segítséged! Nekem már csak kevés van hátra az egyetemből, és te most egyszerűen magamra hagysz egy egyszobás lakás kedvéért.

A lány szeme villogott. – Nem ezt vártam tőled, Balázs. Amikor autóra kértem pénzt, azt mondtad, nincs. Most meg előteremtettél egy önerőt? Akkor hazudtál nekem?

Erzsébet is felsóhajtott. – Hát, fiam, szépen megleptél minket. Apáddal már a nyarat tervezgettük. Azt hittük, végre elmegyünk valahová pihenni, ahogy más emberek. Arra számítottunk, hogy az egyetlen fiunk befizet minket egy útra. Erre kiderül, hogy inkább magára költ.

A vacsora hangulata teljesen megromlott. Balázs szó nélkül rendezte a számlát, majd elhajtott. Otthon sokáig ült a sötét nappaliban, és újra meg újra végiggondolta a történteket. Végül arra jutott, hogy talán az az egyetlen megoldás, ha egyszerűen eltávolodik tőlük.

Másnap üzenet érkezett Lillától, ami csak megerősítette benne ezt az elhatározást:

„Vállalj el még egy-két plusz munkát, ha kell, de a tandíjamat fizetned kell, mert megígérted. A zsebpénzről se feledkezz meg. Jön a vizsgaidőszak, és van pár elmaradt tárgyam, a tanárokat sem árt motiválni. Majd megírom, mennyi pénzre lesz szükség.”

Balázs egyetlen mozdulattal letiltotta a húgát az üzenetküldő alkalmazásban. Lilla napokon át próbálta hívni, de hiába, nem vette fel. Erzsébet is kereste, az ő telefonját is némán hagyta.

Balázs végül úgy döntött, ha a családja csak elvárásokat ismer, de hálát nem, akkor boldoguljanak nélküle.