— Tetszik? — szólalt meg mögöttem egy férfihang, amitől összerezzentem.

— Egészen elképesztő — feleltem őszintén.

— Igazán megtisztelő, hogy így látja a munkáimat — mosolygott rám a fiatal férfi.

Ő volt az a festő, akiről mostanában annyit írt a sajtó. Egyik képtől a másikig sétálva beszélgettünk, aztán a galéria kávézójában folytattuk, végül pedig hazáig kísért.

Kiderült, hogy Márk éppen a lakóparkunk szélén él.

— Ön ott lakik? — biccentett az elegáns házsor felé, és elismeréssel nézett rám.

— Igen, a piros cserepes tetős az enyém — válaszoltam mosolyogva.

Sokáig álltunk még a kapum előtt, könnyedén folyt a szó. Telefonszámot cseréltünk, és alig egy órával később már üzenet várt tőle a közösségi oldalon. Korábban soha nem fordult elő velem, hogy valakivel hajnali kettőig chateljek, de azon az estén ez is megtörtént.

Márk művelt volt, sziporkázó humorral, és ami nem elhanyagolható: nem viselt karikagyűrűt. Hamarosan maga mesélte el, miért.

Tizennyolc évesen nősült meg. Fülig beleszeretett egy gyönyörű lányba, Rékába, és fiatalon össze is házasodtak. A kapcsolat azonban idővel kifulladt. Őt teljesen magával ragadta a festészet, Réka viszont — ahogy fogalmazott — nem igazán akart fejlődni. Szép volt, de nem túl ambiciózus, és nehezen viselte, hogy férje hosszú órákat tölt a műteremben. Folyton azt rótta fel neki, hogy a festményei fontosabbak nála. Közben nem sietett munkát vállalni, Márk pedig akkor még nem számított elismert művésznek, így szerény körülmények között éltek. Réka fényűző életre vágyott, és egyre több szemrehányással illette a férjét. A feszültség végül felemésztette a kapcsolatot.

— Csendben váltunk el — mondta. — Nem volt botrány, sem sárdobálás. Egyszerűen beláttuk, hogy nem működik. Megbocsátottunk egymásnak, és továbbléptünk. Baráti viszonyban maradtunk, néha beszélünk.

— Ez ritka és tiszteletre méltó — válaszoltam.

Nyolc hónapig jártunk együtt, mielőtt egy szerény szertartáson összeházasodtunk. Márk hozzám költözött, az ő lakását pedig bérbe adtuk. A tágas házamban könnyedén kialakítottunk számára egy műtermet. Gyorsan összecsiszolódtunk a hétköznapokban, és eleinte minden idillinek tűnt.

Aztán kiderült, hogy a férjem a válás után sem szakította meg teljesen a kapcsolatot Rékával.

— Ez így nincs rendben. Most már én vagyok a feleséged — mondtam neki egy este, amikor újra szóba került a téma. Ő azonban nem látott ebben semmi kivetnivalót.

— Ne légy féltékeny — legyintett. — Néha megiszunk egy kávét, vagy segítek neki valamiben. Egyedül él, nem keres sokat, nem könnyű neki. Jó ember, ennyi az egész.

Összevontam a szemöldököm. Nem tetszett ez a helyzet. Úgy éreztem, mintha hárman lennénk ebben a házasságban — a macskánkat nem számítva, aki amúgy is független természet volt, és Márkot még megsimogatni sem engedte.

Nem az érdekelt, milyen személyiség Réka. Sokkal inkább zavart, hogy Márk munka után gyakran beugrott hozzá, esténként üzeneteket váltottak, sőt időnként pénzt is utalt neki. Nem féltékenység volt ez a szó klasszikus értelmében; nem tartottam attól, hogy visszatérne hozzá. Egyszerűen bosszantott az elv.