A fejemben a „volt feleség” azt jelenti: lezárt fejezet. Különösen, ha nincsenek közös gyerekek — és szerencsére nekik nem voltak. Egy múltbeli kapcsolatot nem szokás életben tartani.

— Azt szeretném, ha megszakítanád vele a kapcsolatot — hoztam fel újra és újra.

— Ugyan már, kicsim, ne kezdjük megint — sóhajtott. — Csak beszélgetünk, néha találkozunk. Mi rossz van ebben?

— Nekem ez rosszul esik, ezt tényleg nem érted? — fakadtam ki egy újabb vita alkalmával. — Próbáld már elképzelni, mit szólnál, ha én találkozgatnék a volt barátommal!

— De hát én nem „találkozgatok” vele úgy! — vágott vissza Márk ingerülten.

És kezdődött minden elölről. Ugyanazok a körök, ugyanazok az érvek. Ő hajthatatlanul állította, hogy nincs ebben semmi különös, én pedig képtelen voltam belenyugodni.

— A régi szerelem nem kopik el olyan könnyen — jegyezte meg Emese, amikor egy kávézóban ülve kiöntöttem neki a szívemet.

— Szerinted még mindig érez iránta valamit? — kérdeztem, és hitetlenkedve felvontam a szemöldököm.

— Szerintem igen. Máskülönben miért keresné ennyiszer a társaságát? A helyedben én is dühös lennék.

— Csak azt nem tudom, mit tehetnék. Folyton bánt, hogy így alakul. Számtalanszor kértem, hogy zárja le ezt végleg, de…

— És ha inkább a saját családotokra koncentrálnátok? Ideje lenne babát vállalnotok — vetette fel Emese, miközben nagyot kortyolt a teájából.

— Én készen állok rá, de Márk mindig halogatja.

— Mire vár még? Házasok vagytok. Az idő nem visszafelé dolgozik, és az egészség sem lesz egyre jobb.

— Tudom én, de hogyan vegyem rá?

— Ugyan már, a férfiakat néha kész helyzet elé kell állítani! — legyintett. — Egyszer csak közlöd vele, hogy úton van a baba. Majd megbékél a gondolattal.

Ez azonban idegen volt tőlem. Nem akartam csapdába csalni a saját férjemet. Egy gyerek nem eszköz, hanem felelősség. Figyelmet, türelmet és szeretetet igényel. Márpedig nálunk épp elég feszültséget okozott Réka állandó jelenléte.

Aznap este odabújtam Márkhoz a kanapén.

— Mondd, mikor kezdünk el komolyan beszélni a kisbabáról? — kérdeztem lágy hangon.

— Most biztosan nem — felelte, miközben a telefonját nyomkodta. — A kiállítás mindjárt itt van, rengeteg az intéznivaló. Nem most kellene ezen pörögni.

A kijelzőn egy pillanatra megláttam Réka profilképét és a nyitott üzenetablakot. Összeszorult a gyomrom, de nem tettem szóvá.

— Rendben, de akkor mikor? — próbáltam higgadt maradni.

— Amint túl leszek a megnyitón, és kicsit fellélegzem, leülünk, és komolyan átbeszéljük. Ígérem.

Gyors puszit nyomott az arcomra, lezárta a telefonját, majd a párna alá csúsztatta, és hátat fordított. A testbeszéde világos volt: a beszélgetés lezárva. Nemsokára egyenletesen szuszogott, én viszont órákig ébren feküdtem, és a harag forrt bennem.

Augusztus elsején megnyílt a kiállítás. Nagyszabású esemény lett: újságírók, meghívott vendégek, pezsgőspoharak csilingelése — és természetesen Réka is jelen volt. A hivatalos beszédek után állófogadás következett.

Az asztalokon bőséges kínálat sorakozott: lazacos falatkák, különféle szendvicsek, elegáns tálkákban kaviár, sajtok és gyümölcsök. Én egy körtés-kéksajtos falatot majszoltam, és csendben figyeltem a társaságot. Smaragdzöld ruhát viseltem az alkalomra, és elhatároztam, hogy este elmondom Márknak a hírt.