Az utóbbi hetekben reggelente hányinger gyötört. Fogytam is, és nem értettem, mi történik velem, míg Emese egy nap át nem állított hozzám egy terhességi teszttel. Az asztalnál ülve együtt vártuk, hogy megjelenjen a második rózsaszín csík. Amikor kirajzolódott, egyszerre nevettünk és sírtunk.

Nem számításból történt. Nem akartam sarokba szorítani Márkot. Egyszerűen így alakult. Az élet bennem kezdett növekedni, és hamarosan anya leszek. A férjemnek még nem szóltam, mert tudtam, mennyire fontos számára ez a kiállítás. Már az első órákban tíz festménye elkelt, összesen több mint háromszázezer forint értékben. Egy képet még Japánból is megrendeltek, amire különösen büszke volt.

Az este előrehaladtával egyre oldottabb lett — talán túlságosan is. Réka szinte rácsimpaszkodott, magas sarkain billegve nevetgélt mellette. Időnként átkarolta, és túl közel hajolt hozzá.

Ösztönösen a hasamra tettem a kezem, mintha védeném azt a parányi életet. A jelenet egyre jobban felkavart. Réka hangosan kacagott, Márk pedig mit sem törődve azzal, hogy az inge tele lett élénkpiros rúzsnyomokkal, élvezte a figyelmet.

Aztán váratlanul Réka felpattant a színpadra, ahol épp egy könnyűzenei előadó énekelt. Kicsavarta a mikrofont a kezéből.

— Mindig tudtam, hogy az én Márkom a legtehetségesebb! — kiáltotta. — És képzeljétek, ma meglepett minket egy tengerparti utazással! Hamarosan együtt indulunk nyaralni!

A szavai mintha pofonként értek volna. Letettem a poharamat az asztalra; a gránátalmalé kilöttyent, vörös foltot hagyva a terítőn. Sarkon fordultam, és határozott léptekkel elindultam kifelé. Nem néztem vissza.

Taxit hívtam, és hazamentem. Útközben megszületett bennem a döntés. Otthon elővettem Márk bőröndjét, és elkezdtem összepakolni a ruháit. Ha valóban Rékával készül a tengerhez, akkor menjen. Az én elképzelésem a házasságról egészen más volt. Neki talán a múlt számított, nekem viszont a jövő — és az a kis élet, amely bennem növekedett.

Abban a csendben mintha egy apró rezdülést éreztem volna odabent, mint egy könnyű érintést. Elmosolyodtam.

— Szia, kicsi — suttogtam, végigsimítva még alig domborodó hasamon.

Márk többször hívott, de nem vettem fel. Éjfél után érkezett haza. Addigra már lezuhanyoztam, pizsamába bújtam, és az ágyban ülve olvastam, amikor belépett a hálószobába.

Márk megállt előttem, majd váratlanul letérdelt az ágy mellé.

— Megsértődtél? — kérdezte halkan. — Ne haragudj, de megígértem Rékának… Eszter, ne gondolj semmi rosszra. Tényleg nincs köztünk semmi. Csak barátként utazunk le. Régen tettem neki egy ígéretet, nemrég emlékeztetett rá. Kiállítás után meg csak kicsúszott a számon, hogy elviszem a tengerhez. És különben is… szerintem jót tenne, ha tartanánk egy kis szünetet egymástól. Mostanában feszült vagy, ingerlékeny. Nehéz veled szót érteni. Én is kiszellőztetem a fejem, te is megnyugszol. Szükségem van erre az útra. Ihlet kell. Tudod, hogy alkotó ember vagyok. E nélkül nem megy.

Hallgattam. Nem éreztem késztetést arra, hogy vitába szálljak vele. Mit is mondhattam volna? Kezdjek jelenetet? Emeljem fel a hangom, csapjak az asztalra, kérjem számon? Attól bármi jobb lenne? Legfeljebb még mélyebbre taszítanánk azt is, ami már így is romokban hevert.