Márk a szemembe próbált nézni, választ várt. Én, aki korábban sosem maradtam szó nélkül, most képtelen voltam megszólalni. A férjem a volt feleségével készül a tengerhez — nélkülem. Milyen választ lehet erre adni?

— Ha megígérted, hát tartsd be — mondtam végül jeges nyugalommal. — De nélkülem. Elegem van ebből a hármas felállásból.

— Nincs semmiféle hármas…

— Részemről eldőlt. Mi ketten nem ugyanabba az irányba tartunk. A festményeidet elküldöm, a festékeid össze vannak készítve, a ruháidat becsomagoltam. Jó utat.

Ekkor hirtelen kibökte:

— Réka gyereket vár.

— Tényleg? — néztem rá tettetett meglepetéssel. — És ki az apa?

Elfordította a fejét. A keze remegni kezdett. Nem volt szükség magyarázatra. Felnevettem, hátravetett fejjel.

— Szóval így kávézgattatok? Igazán izgalmas hírek.

— Így alakult… de nem akarok vele élni. Téged szeretlek. A gyerekről persze gondoskodni fogok.

— Természetesen — bólintottam. — Így majd hivatalos alapja lesz a további „véletleneknek”. Szép felmentés minden félrelépésre, nem?

— Nem! Ez egyszeri eset volt!

— Egyszer, aztán még egyszer, aztán megint… — dúdoltam gúnyosan egy ismert dal sorait.

Márk arca vörös lett, kétségbeesetten kapott a kezem után.

— Adj még egy esélyt! Olyan jól működtünk együtt!

— Neked talán. Volt egy feleséged, mellette egy másik nőd, most pedig hamarosan két gyereked is lesz. De én ebben a történetben fulladozom. Szorítasz, mint egy túl kicsi cipő. Úgyhogy itt kiszállok. A csomagjaid készen állnak.

— Nem lehet, hogy ennyi volt…

— A mai nap után komolyan elgondolkodtam rajta, hogy volt-e egyáltalán bármi köztünk. Te mindig Rékához tartoztál igazán. Én csak… egy kitérő lehettem az életedben. Művész vagy, szeretsz különös dolgokat kitalálni.

— Értem — mondta végül halkan.

Elment.

Nem sokkal később beadtam a válókeresetet. A függetlenség íze azonban nem tartott sokáig. Három héttel azután, hogy összepakolt és elköltözött, Márk ismét felbukkant. Azt mondta, sürgős és fontos ügyben kell beszélnünk. A legszívesebben ajtót sem nyitottam volna neki, de végül meghallgattam.

Az „zseniális megoldás”, amellyel előállt, minden képzeletemet felülmúlta.

— Figyelj, Eszter — kezdte lelkesen — mi lenne, ha együtt élnénk… hárman? Gondold át! Rékának szüksége lesz segítségre a baba miatt. Nem akarom, hogy a gyerekemnek bármi baja essen. Te szeretsz engem, ebben biztos vagyok. A válást csak dacból indítottad el. Nem kell menekülnöd az érzéseid elől. Én mindkettőtökhöz tartozhatnék.

Abban a pillanatban komolyan elgondolkodtam rajta, hogy elvesztette a józan eszét. Egy épelméjű felnőtt nem beszél ilyen képtelenségeket.

— Takarodj innen — vágtam rá. — És soha többé ne kerülj a szemem elé. Nem vagy te semmiféle szultán, hogy háremet rendezz be magadnak. Teljesen elment az eszed? Menj!

A válást végül kimondták. A kisfiam a kilencedik hónap végén egészségesen megszületett. A Benedek nevet adtam neki — az édesapám után.

Közös ismerősöktől később megtudtam, hogy Márk újra összeköltözött Rékával, és megszületett a kislányuk is. A festészetet abbahagyta, felszedett jó pár kilót, és állítólag az italhoz is gyakran nyúl.

Nekem nem adatott meg az a házasság, amilyenben a szüleim éltek. De van egy fiam. Az aranyhajú, mindig mosolygó Benedek, akiért minden nap hálát adok. Ő a legszebb ajándék, amit abból a kapcsolatból kaptam.

Talán egyszer még találkozom valakivel, aki mellett valódi társ lehetek. Ha pedig nem, akkor is teljes az életem. Anyaként és nőként már most is megvan mindenem, ami az igazi boldogsághoz kell.