A vizitálások folytatódtak. Margit néni hol süteménnyel érkezett, hol „csak úgy benézett, mert erre járt”. Volt, hogy délelőtt állított be, amikor Tamás a munkahelyén volt. Réka beengedte, de egyre jobban nyugtalanította a dolog. Az anyós túlságosan figyelmesen szemlélte a lakást, túl sokat kérdezgetett az elosztásról, a négyzetméterekről és a környékbeli ingatlanárakról.

Egyszer megállt a dolgozószoba ablakánál és kinézett az udvarra.

— Szép a kilátás. Nyugodt, sok a zöld. Aranyat ér ez a hely — jegyezte meg.

— Igen, a szüleim is nagyon kedvelték ezt a környéket — mondta Réka.

— Tőlük kaptad a lakást? — firtatta az anyós.

— Igen — bólintott Réka.

— Hát akkor nagy szerencséd volt, Rékácska. Nem mindenkinek jut ilyen örökség — tette hozzá Margit néni.

A „nagy szerencséd volt” kifejezés furcsán hatott Rékára: mintha a szülei elvesztése után a lakás csak valamiféle nyeremény lenne.

Tamás nem foglalkozott az anyja kérdezősködésével. Amikor Réka többször szóba hozta a sűrű látogatásokat, a férfi csak legyintett.

— Ugyan már, bejön anyám, na és? Egyedül él, unatkozik — mondta. — Ne csinálj ebből ügyet.

— De állandóan úgy méregeti a lakást, mintha leltárt készítene — vetette ellen Réka.

— Túl sokat képzelsz bele — hárított Tamás. — Ne keress mindenhol hátsó szándékot.

Réka nem feszegette tovább a témát; talán valóban túlreagálta. Margit néni kedves volt, mosolygott, mindig szépen megköszönte a teát — nem volt érdemes emiatt összeveszniük.

Pár hónappal később Tamás húga, Zsófi bejelentette, hogy eljegyezték. Huszonöt éves volt, irodai asszisztensként dolgozott, nem túl magas fizetésért. A vőlegénye, Dániel, egy építőipari cégnél volt segédmunkás. Ketten egy egyszobás albérletben éltek Kőbányán, és alig jöttek ki a pénzükből.

Az esküvőt egy kis kávézóban tartották Ferencvárosban, szerény körülmények között, mintegy harminc vendéggel. Margit néni sugárzott, ölelte és üdvözölte a lányát. Tamás gratulált, Réka is mondott pár kedves szót. Az ünnep jó hangulatban zárult, a vendégek késő este búcsúztak el.

Egy héttel az esküvő után Margit néni ismét megjelent náluk, ezúttal sütemény nélkül. Az arca komoly volt, kezében egy aktatáska. Tamás a nappaliban ült és a tévét nézte, Réka a konyhában a vacsorával foglalatoskodott.

— Tamáskám, Rékácska, meg kell beszélnünk valamit — jelentette be az anyós, ahogy belépett a szobába.

Réka letörölte a kezét és kijött a konyhából. Margit néni leült az asztalhoz és papírokat húzott elő a táskájából. Tamás odahúzódott, Réka állva maradt.

— Mi történt? — kérdezte Réka.

— Zsófiéknak nagy gondjaik vannak a lakhatással — kezdte Margit néni. — Az albérlet rengeteg pénzt visz el, a fizetésük javát arra költik. Saját lakást venni nem tudnak.

— Ez az ő dolguk — reagált óvatosan Réka. — Felnőtt emberek.

— Persze, felnőttek. De család vagyunk, tartozunk egymásnak segítséggel — felelte az anyós.

A „segítség” szó másként csengett, mint ahogy egy család szájából szokott.

— És ezt pontosan hogyan képzelik? — kérdezte Réka.

Margit néni előbb a fiára, aztán Rékára pillantott, és elmosolyodott.