Kezdetben süteménnyel állított be.

— Rékácska, sütöttem nektek. Az én Tamásom az almásat szereti a legjobban — mondta kedvesen.

Réka megköszönte, és vizet tett fel teának. Margit néni leült az asztalnál, megitta a teáját, aztán felállt és végigjárta a szobákat.

— De szép itt minden nálatok. Remek az elosztás, mennyi a fény. A felújítás is remek, látszik, hogy odatettétek magatokat — mondta elismerően.

— Köszönöm szépen, Margit néni — válaszolta Réka udvariasan.

Az anyós benézett a hálóba, végigfutotta szemével a szekrényeket, még a dolgozószobába is bekukkantott.

— Ez itt micsoda, dolgozósarok? — tudakolta.

— Igen, otthonról dolgozom — felelte Réka.

— Az kényelmes lehet. Egy egész szoba csak a munkára. Nem mindenkinek adatik meg — bólogatott Margit néni.

A hangja dicsérő volt, de Réka a szavak mögött mást is kiérzett: nem irigységet, inkább egyfajta kalkuláló pillantást, mintha az anyós arról gondolkodna, miként lehetne a helyet másképp kihasználni.

A vizitálások folytatódtak. Margit néni hol süteménnyel érkezett, hol „csak úgy benézett, mert erre járt”. Volt, hogy délelőtt állított be, amikor Tamás a munkahelyén volt. Réka beengedte, de egyre jobban nyugtalanította a dolog. Az anyós túlságosan figyelmesen szemlélte a lakást, túl sokat kérdezgetett az elosztásról, a négyzetméterekről és a környékbeli ingatlanárakról.