Egyszer megállt a dolgozószoba ablakánál és kinézett az udvarra.

— Szép a kilátás. Nyugodt, sok a zöld. Aranyat ér ez a hely — jegyezte meg.

— Igen, a szüleim is nagyon kedvelték ezt a környéket — mondta Réka.

— Tőlük kaptad a lakást? — firtatta az anyós.

— Igen — bólintott Réka.

— Hát akkor nagy szerencséd volt, Rékácska. Nem mindenkinek jut ilyen örökség — tette hozzá Margit néni.

A „nagy szerencséd volt” kifejezés furcsán hatott Rékára: mintha a szülei elvesztése után a lakás csak valamiféle nyeremény lenne.

Tamás nem foglalkozott az anyja kérdezősködésével. Amikor Réka többször szóba hozta a sűrű látogatásokat, a férfi csak legyintett.

— Ugyan már, bejön anyám, na és? Egyedül él, unatkozik — mondta. — Ne csinálj ebből ügyet.

— De állandóan úgy méregeti a lakást, mintha leltárt készítene — vetette ellen Réka.

— Túl sokat képzelsz bele — hárított Tamás. — Ne keress mindenhol hátsó szándékot.

Réka nem feszegette tovább a témát; talán valóban túlreagálta. Margit néni kedves volt, mosolygott, mindig szépen megköszönte a teát — nem volt érdemes emiatt összeveszniük.