— Szívtelen ember vagy. Nincs benned egy csepp együttérzés sem — sziszegte, majd kiviharzott és bevágta maga mögött az ajtót. Réka bezárta, hátát a falnak vetette, zihálva; a szíve vadul kalapált.

Tamás a nappaliban állt, és szótlanul nézte a feleségét.

— Miért csináltad ezt? — kérdezte.

— Miért csinálták ők ezt velem? — kérdezett vissza Réka.

— Csak a húgomon akartunk segíteni — mondta Tamás.

— Az én rovásomra, Tamás. Érted? Az én rovásomra — nyomatékosította Réka.

— Család vagyunk. Segítenünk kell egymáson — mondta Tamás.

— A segítség nem azt jelenti, hogy mindent odaadsz — válaszolta Réka.

— Nem mindent. Csak megosztani — enyhítette Tamás.

— Nem akarom megosztani a lakásomat! Hányszor kell még elmondanom? — csattant fel Réka.

Tamás lerogyott a kanapéra, és végighúzta a tenyerét az arcán.

— Szóval nem segítesz a húgomnak? Akkor talán el kellene gondolkodnunk, van-e értelme így folytatni — mondta halkan.

A mondat dermesztően hidegen hatott. Réka ránézett, és nem ismert rá arra az emberre, akivel két éve élt.

— Ez most fenyegetés? — kérdezte.

— Ez egy kérdés — felelte Tamás.

— A válaszom: nincs értelme — mondta Réka határozottan.

Tamás felpillantott.

— Ezt komolyan mondod? — kérdezte.

— Halálosan komolyan. Ha ennek a házasságnak az ára az, hogy feladjam az otthonomat, akkor nem kérek belőle — válaszolta Réka.

— Réka… — kezdte Tamás.

— Vége — vágta el Réka. — Nincs több mondanivalóm.

A férfi felállt és bement a hálószobába. Réka hallotta, ahogy a szekrényajtók nyílnak és a csomagok zörögnek. Húsz perc múlva visszajött egy utazótáskával.

— Elmegyek anyámhoz egy időre — közölte.

— Amennyire nekem szól, akár végleg is — felelte Réka.

Tamás akart még mondani valamit, de végül csendben maradt. Kiment az előszobába, magára vette a kabátját és felvette a kulcsait.

— Ha meggondolod magad, keress — mondta.

— Nem foglak keresni — válaszolta Réka.

Az ajtó halkan csukódott. Réka egyedül maradt. Bement a nappaliba és leült a kanapéra. Nézte a falakat, a polcokon álló családi fényképeket, a parkettát, amit a szülei raktak le régen.

Csönd volt. Mély, mindent betöltő csönd. Ám belül nem volt benne félelem, sem megbánás. Csak egy rendíthetetlen meggyőződés, hogy helyesen döntött.

Felállt, az ablakhoz lépett és lenézett az esti Budapestre, a szemközti házak kivilágított ablakaira. A lakás az övé maradt. Az otthon, amelyet a szülei teremtettek, és amely megőrizte az emlékeiket. Senki sem veheti el. Senki sem kényszerítheti, hogy mások érdekében feláldozza.

Tamás elment. Margit nénit kitessékelte. Zsófi egyelőre segítség nélkül maradt. Réka nem érzett lelkifurdalást. Segíteni nem azt jelenti, hogy elveszíted azt, ami a tiéd.

Előhúzta a telefonját és írt a barátnőjének, Kingának:

„Tamás elment. Hosszú sztori. Holnap át tudsz jönni?”

A válasz pillanatok alatt megérkezett:

„Természetesen. Hozok bort. Tartsd magad.”

Réka elmosolyodott. Az élet nem állt meg. Férj nélkül, aki mások érdekét a sajátja elé helyezte. Anyós nélkül, aki idegen vagyont sajátjaként kezelt. Nélkülük, akik semmibe vették a döntését.

A lakás megmaradt. Az otthon megmaradt. A szülők emléke megmaradt. Minden más mellékes.

Réka visszament a konyhába, leült az asztalhoz és a szemközti üres székre nézett. Régebben ott ült Tamás. Most már nem ül ott. És Réka tudta: ez így van jól.

Eszébe jutott, hogy zárat kell cseréltetni. A biztonság kedvéért. Tamás visszajöhet, nyomást gyakorolhat. De az ajtó zárva lesz. Az otthon védve.

Bement a hálóba, végigfeküdt az ágyon és lehunyta a szemét. Holnap új nap virrad. Veszekedés nélkül, nyomás nélkül, idegen elvárások nélkül.

Csak ő és az otthona. Az ő erődítménye. Az ő élete. Amit soha, senki nem vehet el tőle.