Márk visszaült a taxiba.

— Forduljunk vissza.

— Hová? — kérdezte a sofőr.

— Haza.

Majdnem azt mondta: „oda, ahol most lakom”. De az nem volt otthon. Az Ildikó vára volt. És ő abban a várban inkább rabnak érezte magát, mint fiúnak.

Este az anyja szó nélkül tette elé a vacsorát. Egy tányér étel, semmi több.

Márk a tányérra nézett, aztán felemelte a tekintetét.

— Holnap elköltözöm.

Ildikó arca megfeszült.

— Ezt nem gondolhatod komolyan.

— De. Veled maradni annyi, mint újra elveszíteni önmagam. Nemrég jöttem rá, hogy még maradt bennem valami, amit nem akarok feladni.

Ildikó elfordult, mintha csak az ablakon túli sötétséget figyelné, és gyors mozdulattal letörölt egy könnycseppet, amelyet igyekezett észrevétlenül eltüntetni.

Egy vonat zakatolt az éjszakában. Az ablakon túl fák és régi emlékek suhantak el. A fülhallgatóban az a dal szólt, amelyet egykor együtt hallgattak, amikor a tengerhez utaztak.

Hamarosan bemondták: következő megálló, Gyula.

Márk otthon maradt az anyjával. És egy fényképpel, amelyen még mindketten mosolyognak — pedig akkor már repedezett a világuk.