Eszter egy panorámás kávézóban ült, előtte a szokásos cukor nélküli amerikai kávé. A szerződést lapozgatta, és most először senki nem állt mögötte, hogy számon kérje: mikor lesz kész a vacsora.

Két hét telt el azóta a reggel óta, hogy Eszter egyetlen bőrönddel kilépett az ajtón.

Az első napok furcsán üresek voltak. Aztán az üresség helyét lassan valami könnyedség vette át. Olyan érzés volt, mintha éveken át egy apró kavics nyomta volna a talpát a cipőben, és most végre kiszórta volna belőle. Szokatlan, de felszabadító.

Mégis felvette a telefont.

– Halló?

– Eszter… szia. Én… megérkeztem.

– Hová?

– Gyulán vagyok.

Egy pillanatra csend lett a vonalban.

– Nem – felelte higgadtan.

– Kérlek, ne tedd le! Szeretném újrakezdeni. Most már mindent értek. Tényleg felébredtem.

– A felismerés különösen hatékony tud lenni, amikor az ember egyedül marad, és még tiszta zoknija sincs – válaszolta szárazon.

– Ez nem igazságos. Komolyan átgondoltam mindent. Legalább egy kávéra?

– Márk, tudod, mit jelent az, hogy túl késő?