Eszter telefonja közben rezgett. Egy régi ügyfelétől érkezett üzenet.

„Eszter, új irodát nyitunk Gyulán. Olyan ember kellene, akiben megbízunk. Kipróbálnád?”

A kijelzőt nézte, és egyszer csak azon kapta magát, hogy mosolyog. Nem udvariasságból. Nem kényszerből. Hanem mert belül valóban megmozdult benne valami. Hosszú idő óta először nem szorított a mellkasa.

Eközben Márk taxit hívott. Bediktált egy címet, amelyet valaha álmából felkeltve is tudott volna. A régi albérletükét, ahol a házasságuk első hónapjait töltötték. Szűk volt, olcsó, a lépcsőház mindig sült csirke és piacszag keverékét árasztotta. Mégis volt benne valami meleg. És ami a legfontosabb: nem volt ott egy harmadik hang, amely minden beszélgetést félbeszakított.

Abban reménykedett, hogy Eszter talán oda ment vissza. A remény furcsa dolog — gyakran több belőle az emberben, mint amennyire oka lenne.

Amikor kiszállt a kocsiból, csak Hajnalka, a felső szomszéd állt a kapuban.

— Jó napot. Nem látta Esztert?

— Dehogynem. Bőrönd az egyik kezében, kávé a másikban, és ment előre, mint aki tudja, hová tart. Az ilyen nőnek erős a gerince — jegyezte meg elismerően.