— Meg sem próbáltad visszatartani?

— Nem az én dolgom. Te vagy a férje.

Márk berontott a hálóba. Az ágy gyűrötten maradt. A párkányon fél csésze kihűlt kávé. A tükör előtt üres hely — még a hajkefe is eltűnt.

Az éjjeliszekrényen egy cetli.

„Nem menekülök.

Ha maradnék, elveszíteném önmagam.

Te nem állsz mellettem.

És tisztelet sincs benned irántam.

Ennyi.”

Márk lassan leült az ágy szélére. Tenyerébe temette az arcát, és hosszú ideig mozdulatlanul ült a reggeli csendben, miközben odakint a nap végérvényesen felkelt.

Ebben az állapotban ült ott hosszú percekig, amíg az ajtó résnyire nem nyílt, és Ildikó lépett be egy tányér frissen sült omlettel a kezében.

— Nem eszel semmit? — kérdezte óvatos, mégis szemrehányó hangon.

— Anya… — Márk úgy nézett rá, mintha most látná először. — Felfogod egyáltalán, mit tettél?

— Én? — húzta fel a szemöldökét. — Csak helyretettem egy kislányt, aki azt képzelte, hogy attól ő a családfő, mert egész nap a laptopját bámulja.

— Ő a feleségem volt.

— Volt? Ugyan már… Miféle feleség az, akinek még gyereke sincs? Család gyerek nélkül? Ne nevettess.

Márk felállt, hangja remegett az indulattól.

— Mérgező vagy. És ez nem sértés. Ez diagnózis.

— Ne beszélj így velem! — csattant fel Ildikó.

— Hogyan beszéljek? — kérdezett vissza keserűen. — Tönkretetted a házasságomat. Mert neked mindig a középpontban kell állnod. Akkor is, ha ehhez ki kell lökni valakit a saját otthonából.

— Nem volt hozzád való, Márk. Ez csak egy átmeneti botlás volt.

— A pokolba az egésszel! — csapott az asztalra. — Ha valami átmeneti, az te vagy. Én pedig egy felnőtt férfi, aki most azért maradt egyedül, mert gyáva volt bezárni mögötted az ajtót.

Ugyanezen a napon Eszter a pályaudvar melletti kávézóban ült. Az arca nyugodt volt, már-már mozdulatlan. Az a fajta csend telepedett rá, amely hónapok, talán évek alatt gyűlik össze az emberben. Amikor már nincs erő kiabálni. Amikor az egyetlen vágy: eltűnni, és mindent elölről kezdeni.

— Elnézést, nincs egy töltőd? — lépett oda hozzá egy lány, esernyőjéről még csöpögött a víz.

— Tessék — nyújtotta át Eszter a powerbanket. — Nekem már nem lesz rá szükségem.

A lány hálásan mosolygott, majd távozott, maga után hagyva az eső illatát és valami könnyű parfüm finom nyomát.

Eszter telefonja közben rezgett. Egy régi ügyfelétől érkezett üzenet.

„Eszter, új irodát nyitunk Gyulán. Olyan ember kellene, akiben megbízunk. Kipróbálnád?”

A kijelzőt nézte, és egyszer csak azon kapta magát, hogy mosolyog. Nem udvariasságból. Nem kényszerből. Hanem mert belül valóban megmozdult benne valami. Hosszú idő óta először nem szorított a mellkasa.

Eközben Márk taxit hívott. Bediktált egy címet, amelyet valaha álmából felkeltve is tudott volna. A régi albérletükét, ahol a házasságuk első hónapjait töltötték. Szűk volt, olcsó, a lépcsőház mindig sült csirke és piacszag keverékét árasztotta. Mégis volt benne valami meleg. És ami a legfontosabb: nem volt ott egy harmadik hang, amely minden beszélgetést félbeszakított.

Abban reménykedett, hogy Eszter talán oda ment vissza. A remény furcsa dolog — gyakran több belőle az emberben, mint amennyire oka lenne.