— Szia, anya — Márk megölelte.

Ildikó egy lépést hátrált, majd végigmérte Esztert.

— Látom, nem híztál. Ugyanolyan… törékeny vagy.

— Köszönöm, Ildikó. Maga sem változott. Ugyanolyan… fegyelmezett.

— Biztos elfáradtál. Nálunk minden rendes ember munka után azonnal vacsorát főz. Azt beszélik, te egész nap a számítógép előtt ülsz?

— Igen. Távmunkában dolgozom.

— Ó, milyen kényelmes. Akkor akár port is törölhetsz közben, ha már úgyis itthon vagy.

Eszter csak elmosolyodott. Olyan mosollyal, amellyel valaki kesztyűt húz, mielőtt nekilát a műtétnek.

A harmadik napon aztán minden felborult.

— Már megint túlsóztad a tésztát! Mit gondolsz, magas a vérnyomásom? — Ildikó a tányérra borította a maradékot. — A fiam rendes ételt érdemel. Nem olyasmit, mint azokban a divatos helyeken, ahol hatezer forintért adnak egy kanál pürét, és vacsorának nevezik.

— Márk — kérte halkan Eszter, letéve a villát —, mondd meg neki, hogy rendesen eszel.

Márk hirtelen úgy tett, mintha szédülne.

— Szóval — folytatta az anyós, hátradőlve a konyhaszéken, karba tett kézzel, és olyan hangsúllyal, amely előrevetítette, hogy ez még csak a kezdet…