Amikor kiszállt a kocsiból, csak Hajnalka, a felső szomszéd állt a kapuban.

— Jó napot. Nem látta Esztert?

— Dehogynem. Bőrönd az egyik kezében, kávé a másikban, és ment előre, mint aki tudja, hová tart. Az ilyen nőnek erős a gerince — jegyezte meg elismerően.

Márk visszaült a taxiba.

— Forduljunk vissza.

— Hová? — kérdezte a sofőr.

— Haza.

Majdnem azt mondta: „oda, ahol most lakom”. De az nem volt otthon. Az Ildikó vára volt. És ő abban a várban inkább rabnak érezte magát, mint fiúnak.

Este az anyja szó nélkül tette elé a vacsorát. Egy tányér étel, semmi több.

Márk a tányérra nézett, aztán felemelte a tekintetét.

— Holnap elköltözöm.

Ildikó arca megfeszült.

— Ezt nem gondolhatod komolyan.

— De. Veled maradni annyi, mint újra elveszíteni önmagam. Nemrég jöttem rá, hogy még maradt bennem valami, amit nem akarok feladni.

Ildikó elfordult, mintha csak az ablakon túli sötétséget figyelné, és gyors mozdulattal letörölt egy könnycseppet, amelyet igyekezett észrevétlenül eltüntetni.

Egy vonat zakatolt az éjszakában. Az ablakon túl fák és régi emlékek suhantak el. A fülhallgatóban az a dal szólt, amelyet egykor együtt hallgattak, amikor a tengerhez utaztak.

Hamarosan bemondták: következő megálló, Gyula.

Márk otthon maradt az anyjával. És egy fényképpel, amelyen még mindketten mosolyognak — pedig akkor már repedezett a világuk.

Eszter egy panorámás kávézóban ült, előtte a szokásos cukor nélküli amerikai kávé. A szerződést lapozgatta, és most először senki nem állt mögötte, hogy számon kérje: mikor lesz kész a vacsora.

Két hét telt el azóta a reggel óta, hogy Eszter egyetlen bőrönddel kilépett az ajtón.

Az első napok furcsán üresek voltak. Aztán az üresség helyét lassan valami könnyedség vette át. Olyan érzés volt, mintha éveken át egy apró kavics nyomta volna a talpát a cipőben, és most végre kiszórta volna belőle. Szokatlan, de felszabadító.

Mégis felvette a telefont.

– Halló?

– Eszter… szia. Én… megérkeztem.

– Hová?

– Gyulán vagyok.

Egy pillanatra csend lett a vonalban.

– Nem – felelte higgadtan.

– Kérlek, ne tedd le! Szeretném újrakezdeni. Most már mindent értek. Tényleg felébredtem.

– A felismerés különösen hatékony tud lenni, amikor az ember egyedül marad, és még tiszta zoknija sincs – válaszolta szárazon.

– Ez nem igazságos. Komolyan átgondoltam mindent. Legalább egy kávéra?

– Márk, tudod, mit jelent az, hogy túl késő?

A férfi elhallgatott, majd halkan megszólalt:

– Igazad volt. De te… te voltál az utolsó biztos pont az életemben.

– Nem szeretnék többé mankó lenni valaki mellett, aki egyszer már megijedt az önállóságtól. Az életem most más irányt vett. És igen, a hűtőmben nincs húsleves, de tudod, mi van helyette? Nyugalom. És ez többet ér bármilyen vasárnapi ebédnél.

Márk a gyulai pályaudvar előtt állt, telefon a kezében, tekintete a betonra szegezve. Körülötte ismeretlen beszéd, idegen arcok, számára szokatlan közeg. Hirtelen maga sem tudta, miért jött. Talán azt hitte, hogy a szerelem majd betapasztja a repedéseket. Csakhogy az érzések nem gyógyítják meg a gyávaságot. Főleg nem azt, amelyik évek óta benne él.